Cikk A Mtyxmq - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2016 – Március
2016 – Február
2016 – Január
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2012 - április
Nagy Réka

Kultúrakutatások és értelmezések (Néprajz a 21. század első felében)

Mit jelent néprajzosnak lenni a 21. század elején? Mire jó, kinek jó az etnológus tevékenysége? Ezekkel a kérdésekkel gyakorta szembesülhet a néprajz szakos hallgató, de a néprajzkutató is. A köztudatban a legkülönfélébb megítélése létezik ennek a tudományterületnek.  Kérték már tőlem számon rajzolási képességemet, de népdaltudásom, néptánctudásom hiányossága is keltett már megdöbbenést néhány érdeklődő szemében. Hát, ha ezt sem tudja, akkor mit tanult annyi évig a néprajz szakon? – tevődött fel a szóban el sem hangzott, de érzékelhető csodálkozás. Az ilyen jellegű kérdések, beszédes arckifejezések gyakran árulkodnak az etnológus alakjának, tevékenységének megítéléséről. Érdekes lenne egyszer alaposan leírni a köztudatban élő néprajzos alakját. Bizonyára egy nagyon sokoldalú ember személyét mutatná.

A felvetett probléma tovább is fokozható. Mit jelent magyar néprajz szakos végzettséggel rendelkezni Romániában? Mit jelent Kolozsváron végzett magyar etnológusnak lenni? Milyen tudásra lehet szert tenni ezen a szakon? A kérdésfeltevés nem alaptalan, megválaszolásának tétje van, és sokféle válaszadás lehetséges, legalább annyi, ahány végzettje van az 1990–1991-es tanév kezdetével beinduló kolozsvári magyar néprajzi képzésnek. A jelzett tanévtől az országban egyedüliként működik a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen magyar néprajzi képzés alap-, mester- és doktorképzés szintjén, a 2002–2003-as tanévtől önálló Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék keretében. A lezárt tanévek során a tanszék és háttérintézménye, a Kriza János Néprajzi Társaság hazai és külföldi kapcsolatok széles körét építette ki, alapkutatásokat végzett el, számos konferenciát szervezett és több kiadványt és kiadványsorozatotjelentetett meg. Ezeknek a tevékenységeknek és eredményeknek a megismerése segíthet a felvetett kérdések megválaszolásában, segíthet az etnológus tevékenységének a megértésében, értékelésében, a felszínes vélekedések kiigazításában mind a tudományos, mind a mindennapi megítélés szintjén. Mert kimerítő válasz valóban nincs, csak a kérdést megválaszolni próbálók személyes, megalapozott vagy megalapozatlan reflexióiléteznek.

Ha valakit valóban érdekelnek a felvetett kérdések, valóban tudni szeretné, mit jelent a 21. század elején néprajztudományt művelni, akkor annak segíthet az a 2008-as évvel kiadott tanulmánykötet, amely a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén oktató tanárok írásait adja közre.

A Kultúrakutatások és értelmezések című kötet kilenc tanulmányát egy Előszó vezeti be, s a tanulmányok román és angol nyelvű kivonata, valamint  a szerzők magyar, román, angol szakmai életrajza követi. Az Előszó néprajzi és antropológia tanulmányok gyűjteményeként nevezi meg a kötetet. Az ajánlás nem könnyíti meg az etnológus mibenlétét fürkésző olvasó munkáját. Mitől néprajzi és mitől antropológiai egy tanulmány? Hol van a két tudományterület határa? Létezik-e egyáltalán ez a határvonal, vagy a néprajzos egyben antropológus is, vagy hol az egyik, hol a másik? Jogosan vetődhetnek fel hasonló kérdések, amelyekre válasz csak hosszas tudománytörténeti tájékozódás után nyerhető. A tisztelt Olvasónak ezen útbaigazítás után nem kell elcsüggednie, ha csupán a néprajztudomány jelenlegi helyzetének a feltérképezése vezette vállalkozásában, és nem szeretne az antropológia zegzugos útjaira is tévedni. Az ajánlás indító sorai nem vesznek el semmit az olvasóra váró szellemi kaland élményéből, sőt talán arra is ráérez útja végeztével, miért volt helyénvaló a gyűjtemény ezen megnevezése. Az előszó, vállalt utunkat segítendő, megismertet a kolozsvári egyetemen zajló néprajzi oktatás múltjával és jelenével, képet ad az intézményben zajló tudományos tevékenységekről, a kötetben közzétett tanulmányok témájáról. Szintén a kötet felvezető írásából tudjuk meg, hogy a tanulmányok szerzői nem csupán egyazon intézményben dolgoznak, de tanulmányaikat valamennyien szintén a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen végezték, közülük három szerző a néprajzképzés keretében szerzett oklevél birtokában lett a tanszék tagjává.

A kötet tartalomjegyzéke által is jelzett szerkezeti felépítés újabb kérdést vet fel. A tanulmánykötet betűrendben adja közre az egyes szerzők tanulmányait, kivéve Péntek János tanulmányát, amely nem csupán a betűrend tekintetében elkülönülő írás. A belső tagolódás kérdése a moldvai magyarban a szóföldrajz alapján című tanulmány nyelvészeti tárgyú írás, amely nyelvészeti módszer alkalmazásával fogalmaz meg következtetéseket a moldvai magyarok nyelvi szempontú tagolódására vonatkozóan. A tudománytörténeti áttekintést követi A moldvai csángó nyelvjárási atlasz anyagának alapos, példákkal illusztrált feldolgozása. A szóföldrajzi elemzés alapján fogalmazza meg a szerző azt a következtetést, hogy a moldvai magyarok nyelve szorosan kötődik a magyar, de még inkább az erdélyi magyar nyelvhez, keleti és nyugati altípusa a mezőségi, illetve a székely nyelvjárással hozható összefüggésbe. A tanulmány szerzője az elvégzettkutatás következtetéseire alapozva veti fel a csángó kifejezés szaknyelvi használatának problematikusságát.

Arra a kérdésre, hogy kerül egy nyelvészeti tárgyú tanulmány egy néprajzi és antropológiai tanulmánykötet központi helyére, választ szintén a tanulmányokat felvezető előszó ad. Innen tudjuk meg, hogy a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán a magyar nyelvű néprajzos képzés az 1990–1991-es tanévtől Péntek János egyetemi tanár kezdeményezésével indult újra. Ennek az információnak a birtokában, a tanulmánykötetben elfoglalt kiemelt hely tiszteletadásként értelmezhető.

A tudománytörténeti áttekintés, egy-egy kutatási téma eredményeihez való tudatos viszonyulás, az elődök kutatási és értelmezési gyakorlatának a felülvizsgálása, újraértelmezése a tanulmányok szinte mindenikének sajátos jegye.

Pozsony Ferenc Az erdélyi magyar társadalom kutatásának eredményei című tanulmánya tudománytörténeti áttekintés, amelynek korszakolása a magyarság életét meghatározó nagy történelmi eseményekhez igazodik. Megközelítésében a kutatások három korszakát a két világháború közötti, a szocializmus és az 1989-es események utáni időszak jelenti. A tanulmány főként az erdélyi társadalom kutatását felvállaló intézmények történetének és egyes kutatói munkásságok rövid ismertetését valósítja meg. Annak ellenére, hogy a tanulmány címe erre külön nem utal, főként a társadalomnéprajzi kutatások és eredmények kerülnek bemutatásra, még ha röviden a szociológia, az antropológia hasonló irányultságú vizsgálatai is megelevenednek. A tanulmány nagy érdemét gazdag szakirodalmi jegyzéke jelenti.

Könczei Csilla A halva született harmadik ikertestvér. Nyilvános beszéd a nemlétező romániai magyar tánckutatásról a hatvanas–nyolcvanas években címmel jegyzett írása dominánsan szintén tudománytörténeti szempontot követ, jelen esetben egy szűkebb időszakra és a néprajztudomány egy részterületére, annak sajátos tudománytörténeti státuszára összpontosítva.  A szerző a néprajzkutatás helyzetét, a tudománnyal szembeni közösségi, pontosabban politikai és ideológiai elvárást írja le a kommunista Romániában. Kutatásának meghatározó forrását a magyar nyelvű sajtó tánckutatásra vonatkozó cikkei jelentik, ezen írások beszédmódjának vizsgálata alapján fogalmazza meg következtetését. A népköltészet és népzenetudomány harmadik ikertestvérét a tánctudomány jelentette volna, de a róla kialakult közgondolkodás, alkalmazott tudományként való elgondolása, az ideológiai feladatokat betöltő néptáncmozgalom nem tette lehetővé kialakulását és intézményesülését. A tanulmány nagy érdemét abban látom, hogy rámutat a néprajztudomány azon sajátos meghatározóira, amelyek a tudományterületről kialakított közgondolkodást mind a mai napig meghatározzák. A népzene, a néptánc iránti fokozott érdeklődés nem választható el a szocializmus időszakának a népi kultúra ideológiai célzatú reprezentációjától, szükséges ennek az örökölt hagyománynak a tudatosítása.

Szabó Á. Töhötöm tanulmánya a tudománytörténet-írás egy másik útját választja, írása külön színt képvisel a kötet szövegvilágában. Az Együttműködési formák falun: történeti összefüggések és változások című munka egy kulturális viselkedés, egy társadalmi gyakorlat történetiségében láttatott bemutatását valósítja meg. A klasszikus néprajztudomány által nagy érdeklődéssel övezett társulási formák, a földközösségek, a hegyközségek, közbirtokosságok, legeltető társulások, kaláka típusú együttműködések újszerű megközelítése, a néprajzi eredmények újragondolása és kiegészítése más tudományterületeknek a kutatás tárgyára vonatkozó megállapításaival, megalapozott és szakszerű következtetések megfogalmazását tették lehetővé. A falusi társadalom által működtetett együttműködési formák vizsgálata során a szerző főként gazdasági szempontokat követ. A történeti kontextusukba helyezett együttműködési formák és ma is élő változataik együttesen segítik a munkát csoportban végző ember megértését. A szerző megállapításai értelmében, a gazdasági helyzet, a gazdaságpolitika, az eszközök technikai szintje, a vérségi és lokális kötelékek erőssége, szóval a külső és belső kényszerek konfigurációja határozza meg a társulási hajlandóságot.

A tudománytörténeti megközelítés mellett, a tanulmánykötet szövegeinek egy másik lehetséges csoportosítása a történetet használó ember, a homo narrans felől lehetséges. Keszeg Vilmos A lokális ballada: beszédmód és kontextus című tanulmánya kifejezetten a történetet, jelen esetben a helyi balladát író emberre és a balladát használó közösségre összpontosít. A kötetben megjelent munka előzményeit azok az írások jelentik, amelyekre lábjegyzetben és a szövegtestben egyaránt utal a szerző. A hivatkozott szövegek egy többéves kutatói érdeklődésre és munkára utalnak. A tulajdonképpeni értelmezést megelőző tudománytörténeti áttekintésben a folklorisztikának a népi narratívumokat övező érdeklődése, a ballada, szűkebben a helyi ballada kerül megvilágításba. A rendelkezésre álló adatok függvényében azokra a kérdésekre keres és ad választ, hogy mi indokolja a helyi balladák iránti közösségi igényt, egyes témák és műfajok miért tűnnek el vagy alakulnak át, milyen eseményt örökít meg a helyi ballada, ki a szerzője, hogyan használják, milyen funkciókat tölt be egy adott közösség életében, hogyan viszonyul egymáshoz a balladaírás helyi hagyománya és az egyedi eset, milyen reláció állítható fel az esemény és annak narratív, balladai reprezentációja között, milyen más reprezentációi létezhetnek ugyanannak az eseménynek. A mindennapok kontextusa jelenti az értelmezés keretét, amelyben a vizsgált szövegtípus a helyi tudás részét képezi, emlékezési alakzat, a narratív viselkedés egy sajátos formája.

Czégényi Dóra Kollektív hagyományok az egyén hiedelemtudásában című esettanulmányában szintén a narratív gyakorlat felől közelít kutatási tárgyához. Egy katolikus asszonnyal folytatott beszélgetés szövege alapján próbálja megragadni a hiedelmekkel szembeni egyéni és kollektív viszonyulásokat. A gyűjtés kontextusának az ismertetését, majd a választott értelmezési keret felvázolását követően, rendhagyó módon, a főszövegen belül idézi a Gyimesi-szorostól délre fekvő havasi telep, Kostelek egy családjának tragikus eseményét értelmező asszony eseménytörténetét. A tanulmány értelmező részében a kiválasztott gyűjtési anyag kontextusba helyezett vizsgálata révén arra keresi a választ, hogy a rendkívüli haláleset értelmezésében hogyan mutatkozik meg az egyéni értelmezői gyakorlatban a közösség hiedelemtudása, melyek ennek a tudásnak a sajátos jegyei, milyen helyet foglal el a román pap ebben a működtetett hiedelemtudásban. A választott kutatási téma, az értelmezési célkitűzések a társadalmi valóság egy létező, de a racionalitás keretein belül nehezen megragadható jelenségét próbálja értelmezni, s ez jelenti a vizsgálat szakmai érdemét és kihívását.

Szikszai Mária egy más típusú forrás alapjánragadja meg egy kulturális jelenség, a köztudatban racionalitáson túliként értelmezett dimenzióját, csodás gyógyulások történeteinek vizsgálatán keresztül. Mirákulumra várva. Kontextus és hatékonyság egy könnyező kép csodái kapcsán című esettanulmányában egy kolozsvári kegykép körül kialakult kultusz történetét és a kép körüli csodás gyógyulások kontextusba helyezett vizsgálatát végzi el. Az 1699–1818 közötti történeti anyag gyógyulástörténeteit európai párhuzamaik, s az azokat vizsgáló szakirodalmi munkák viszonylatában láttatja. A csoda mint kulturális valóság megjelenési formáját, kontextusfüggő természetétét  ragadja meg a tanulmány szerzője. A kegykép körüli gyógyulások történeteinek a vizsgálata során fogalmazódik meg az a következtetés, hogy a csodáról, a csodás gyógyulásról való beszéd egy kulturális gyakorlat megnyilvánulása, s ez a gyakorlat indokolja a különböző helyeken és korokban esett gyógyulástörténetek közötti hasonlóságot.  A csodáról, a gyógyulásról szóló történeteknek szabályai vannak, lejegyzésük specialistát és tudását igényli. Ezek a történetek feltárják egy kultúra arculatát, a felajánlások és fogadalmi tárgyak mögött meghúzódó gazdasági gyakorlatot, a csoda hírét igazoló, társadalomtól nem függetleníthető argumentációs rendszert, amely a szövegeket lejegyző személy világlátásán keresztül érvényesül.

Tánczos Vilmos szintén folklórszövegekre alapozva kalauzol egyes személyek, csoportok számára valóságosként létező szakrális univerzumban és ismertet meg egy, az európai művelődéstörténetben, a keresztény világszemléletben megkülönböztetett tekintéllyel és jelképiséggel rendelkező szimbólummal, az angyallal. Megközelítésének eredeti és újszerű vonását az jelenti, hogy nem a néprajztudományban általános gyakorlatnak számító műfajok mentén tagolódó vizsgálatot követ, hanem a szövegek mögött feltárulkozó egységes világkép mozaikjait próbálja összeilleszteni és érzékeltetni. „Ezer level ezer angyal közepibe.” Angyalkultusz a moldvai csángó folklórban című tanulmány izgalmas feladatra vállalkozik, az angyalok természetét, szerepét és tevékenységét kívánja bemutatni. A moldvai magyarok folklórszövegeire nem divatos voltuk miatt esett a választás, hanem azért, mert egy olyan középkorias kultúra jegyeit, angyalképét őrzik, amelyeket az európai ember, a civilizált világ száműzött mindennapjaiból. A tanulmány két nagyobb egységben valósítja meg vállalt feladatát. Az elsőben az angyaltan népi metafizikáját körvonalazza a szerző, a másodikban az őrzőangyal bemutatására kerül sor. Mindkét nagyobb részben számos vendégszöveg, idézet támasztja alá és hitelesíti a kijelentéseket. A tanulmány nagy érdemét az adja, hogy úgy vezeti fel és viszi végig a kiválasztott feladatot, hogy egy adott kultúra esetében, jelen esetben a hagyományos csángó kultúra esetében valóságosként mutatkozik meg az angyalok láthatatlan világa. A vizsgálat tárgyát képező angyalok nem válnak mesebelivé, egy fiktív világ alakjaivá, hanem egy világlátást és életvezetést meghatározó tényezőiként nyilvánulnak meg a velük együtt élő hívő emberek mindennapjaiban.

A kultúra más területére összpontosítva hasonló megközelítést alkalmaz Gazda Klára is, amikor egy elfelejtett, nem tudatos tevékenységre vonatkozó tudás rétegeit fejti fel. A kalács és rituális kontextusa tanulmány a néprajzi szakirodalom eredményeire, a Magyar Néprajzi Atlasz kérdőíveire, a magyar mellett a román népi kultúra adataira és saját gyűjtésre alapozva kísérli meg rekonstruálni a kalácskészítés és felhasználás rituális hátterét. A gazdag történeti és recens anyagra támaszkodó elemzés kiindulópontját a kalács formája és annak funkciója közötti összefüggés felállítása jelenti. A tanulmány szerzője egyrészt a magyar népi kultúra kalácsformáinak tipológiáját készíti el, másrészt túl is lép a klasszikus néprajztudomány elemzési gyakorlatának ezen a fokán, a megalkotott rendszerből feltárulkozó rejtett jelentéseket kísérli meg explicitté tenni. A kalács rituális használata felőli közelítés jelenti ezen jelentések felfejtésének értelmezői kulcsát. A halottkultuszban használt egyszerű formák az esküvők díszes formáival kerülnek oppozíciós viszonyba, a fonottság, illetve a fonatlanság szintén jelentésessé válik ebben a relációban. A tárgyi világ ilyen szempontú vizsgálata nem biztosít támadhatatlan felületet a kutató számára, ugyanakkor túllépve a tipológiai megközelítésen, a használat, a szimbolikus tartalom felőli közelítés olyan nóvumot jelent, amely igazolja az elvégzett kutatás eredményességét. 

A kötetben szereplő egyes tanulmányok rövid méltatását követően is egyértelművé válhatott, hogy a tanulmánykötet nagyon sokszínű szövegvilágot zár magába. Az írások témája más és más, különböző módszerek és kutatói attitűdök működését érvényesítik. A kötet bemutatása során választott csoportosítás esetleges, egy a többféle lehetőség közül, amelyet minden olvasó maga érvényesíthet. A tanulmánygyűjtemény épp annyira sokszínű, mint a vizsgált kultúra maga, amelynek egy-egy jelenségét világították meg különböző megközelítésekben a tanulmányok szerzői. A témaválasztás differenciáltsága, a többféle kutatói szempontot érvényesítő értelmezések teszik a kötetet egy intézményhez kötött kutatói, szakmai csoport nyilvános reprezentációjává.

A tanulmánykötet minden sokszínűsége ellenére beazonosítható néhány közös sajátosság. A tanulmányok szerzői nem csupán egy intézményben végeztek és váltak ugyanott egy tanszék tagjaivá, hanem az erdélyi, a romániai magyar társadalmi valóság jelenti kutatásuk terepét. Egy időszakban, amikor a magyarországi közélet fórumai újra megkülönböztetett figyelmet fordítnak a határon túl élő magyarokra, közéleti műsorok véleménykutatást végeznek arra vonatkozóan, hogy ismerős-e a határon túli közösség, akkor érdemes megismerni egy olyan gyűjteményt, amelynek szerzői ideológiai felhangoktól mentesen, tárgyilagosan, a vizsgált kultúra ismerőiként, a kultúra jelenségeivel szembeni nyitottsággal, szakmai tapasztalattal felvértezve engednek betekintést az erdélyi kultúra múltjába és jelenébe. A tanulmányok érdeme, hogy miközben a kutatás terepét általában egy jól lokalizálható terület jelenti, az egyes kutatások általános érvényű következtetéseket fogalmaznak meg. Bár a szövegek magukon viselik az erdélyi valóság sajátos arculatát, középpontjukba a mindennapi élet, a munkavégző, történetet, szimbólumokat használó, szóval a kultúrát megélő és azt alakító ember áll, a maga tárgyi és szellemi univerzumával.  

A néprajznak a köztudatban élő megítélésén túllépve a Kultúrakutatások és értelmezések kötet megismerése segíthet választ adni arra a felvetett kérdésre, hogy mit jelent néprajzosnak, a néprajztudomány kutatójának lenni a 21. század első felében. 

 

(Jakab Albert Zsolt – Keszeg Vilmos – Szabó Á. Töhötöm szerk.: Kultúrakutatások és értelmezések. Kriza Könyvek 32. BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, Kriza János Néprajzi Társaság. Kolozsvár, 2008. 317 oldal)




.: tartalomjegyzék