Cikk A Ndc3 - Székelyföld kulturális havilap

utolsó lapszámaink: 2016 – Február
2016 – Január
2015 – December
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok:

Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés: Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:

Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság:

Kulturális havilap

partnereink:

'+ ''+ (document.layers?(''):('

'))+ '

'+ (document.layers?'':'

')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2008 - április
Nagy Pál

A nemzeti önismeret írója: Móricz Zsigmond

– Fáklya volt kezemben. In memoriam Móricz Zsigmond* –

Hatvanöt évvel ezelőtt meghalt Móricz Zsigmond. Kitűnő pályatársa, Márai Sándor búcsúztatójában olvashatjuk ezeket a szavakat: „Az európai irodalom egyik legnagyobb írója élt közöttünk (...).”
Apám regénye című, 1952-ben írt könyvében Móricz Virág így emlékezett: „Szeptember harmadikán már mesterségesen akarták táplálni, de nem volt az egész klinikán egyetlen tojás. Az egész városban nem lehetett kapni, Lili szaladt ki érte Leányfaluba. – Éjszaka megint tombolt. Dobálta magát, szörnyű hangok... Ott feküdtem a szomszéd ágyban. – Sziréna nem búgott, a várost nem sötétítették el s egyszerre bombák robbantak. Ijedten futottam az ablakhoz: körül égtek a lámpák, most oltogatták... Az égen tűzcsóvák és zúgó repülőgépek. Az első légitámadás Budapest fölött. – Mire a félelmes muzsika elhangzottt, 1942. szeptember 4-én hajnali három órakor meghalt Móricz Zsigmond.”
Móricz Virágnak idők múltán, 1975-ben kiadott, Tíz év című visszaemlékezéseiben viszont ez áll: „(...) 1942. szeptember ötödikén hajnali háromkor meghalt Móricz Zsigmond.” Szabó Lőrinc, aki szeptember 6-i keltezéssel búcsúzott Móricztól, egyebek között ezt írta: „S most tegnapelőtt meghalt (...) a Hercog Klinikán.” (Tehát nem a korányiban, ahogy a lánya emlékezik az Apám regényében.)
Az 1994-ben megjelent, háromkötetes Új Magyar Irodalmi Lexikon szerint Móricz Zsigmond halálának pontos dátuma ugyancsak 1942. szeptember 5-e. Mi itt az igazság? Ilyen és hasonló tisztázatlanságok szép számmal akadnak a magyar irodalom történetéről szóló írásokban. (Például Kemény Zsigmond esetében is.)
Ámde mindenfajta adatbeli tévedésnél, elírásnál fontosabb kérdés: halála után hatvanöt évvel miként él ma a mahyar olvasói köztudatban, az irodalomtörténeti „kánonok” egyikében-másikában Móricz Zsigmond hatalmas, csodás életműve? Igaz-e – s elfogadható-e zokszó nélkül – az a vélekedés, miszerint „(...) annyira múltbelivé vált, hogy nemigen járul hozzá jelenbeli önmegértésünkhöz”? Posztmodern esztétikai berkekben manapság nemritkán hangzanak el, íródnak le ennél elítélőbb, fanyalgóbb megjegyzések is az úgynevezett szövegirodalom hívei részéről. De ugyanakkor sokatmondó (és némiképp megnyugtató), hogy még Brazíliában is él jelenleg olyan magyar értelmiségi, aki Sao Oaolóban épp a Rokonokat, meg a Forr a bort olvassa üres óráiban, helyzete mélyebb megismerésre érdekében. Erről a Buenos Airesben született mai magyarról írt cikket – a tőle kapott vallomásos levélre válaszolva – az a Domokos Mátyás, aki kezdetektől fogva szerkesztője volt (fájdalom: csak volt; nemrégiben eltávozott az élők sorából...) a budapesti Nap Kiadó In memoriam sorozatának. Ebben ez igen-igen rangos-fontos sorozatban látott napvilágot 2007-ben a móricz zsigmondot bemutató, Fáklya volt kezemben című kötet Márkus Béla válogatásában-szerkesztésében.
A Nap Kiadónak ez a könyve méltó és illő ajándék mindazoknak, akik szerte a nagyvilágban sokfelé szeretik, bescülik Móricz Zsigmond írásművészetét; akik legalábbis furcsállják, hogy az óhazában – de nemcsak ott – ezt a szellemi értékállományt, illetve ennek teremtőjének nevét „a szakma részéről mély csönd és hallagtás veszi körül” – amint Domokos Mátyás írja.
Hatvanhat kötet jelent meg eddig (ha jól számolom) az In memoriam sorozatban – hatvanhat jeles magyar íróról. Kezdődik a sor (ABC szerint) Ady Endrével, s Weöres Sándorral fejeződik be. Terjedelmi okokból csak néhány nagy nevet említhetek a jelenkévők közül: Áprily Lajos, Dsida Jenő, Erdélyi József, Füst Milán, Hunyady Sándor, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, József Attila, Karinthy Frigyes, Kassék Lajos, Kodolányi János, Kós Károly, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Németh László, Örkény István, Pilinszky János, Radnóti Miklós, Reményik Sándor, Sütő András, Szabó Dezső, Szentkuthy Miklós, Tersánsyky Józsi Jenő, Tóth Árpád, Tömörkény István, Veres Péter – és Babits Mihály, Bánffy Miklós, Domokos Mátyás, Juhász Gyula, Márai Sándor. A kötetek összeállítóinak, szerkesztőinek rangos rendjében ott szerepel – mások mellett – Pomogáts Béla, Füzi László, Medvigy Endre, Réz Pál, Lator László, Bodnár György, Dávid Gyula, Lengyel Balázs, Márkus Béla, Görömbei András, Monostori Imre, Hornyik Miklós, Rónay László, Somlyó György, N. Pál József, Pécsi Györgyi, Tamás Menyhért, Tüskés Tibor – és természetesen: Domokos Mátyás. A jelenkori magyar kritika és irodalomtörténet-írás megannyi markáns egyénisége... Végleg lezárult, befejezett – sok esetben klasszikusnak tekinthető – életműveket mutatnak be sokoldalú és elfogulatlan megközelítésben ezek a kötetek, az „oktatási segédkönyv” szerepkörének szűkebb határait messze túlhaladó érvénnyel. Elmondható: ha már nem lenne, gyorsan ki kellene találni egy ilyen sorozatot – a magyar irodalmi műveltség ügyének szolgálatában.
Nem akármilyen bőség zavarának körülményei között válogathatta egybe Márkus Béla a Fáklya volt kezemben című Móricz-összeállítás szövegeit. Kihagyhatatlan írások tömkelegét – vallomásokat, emlékezéseket, leveleket, részleteket – mérlegelve döntött végül is úgy, ahogy döntött. A Móricz-i életpályát, életmű-értékelést illetően bő teret biztosított – igen helyesen – az ide vonatkozó kortárs írói megnyilatkozásoknak. Ady Endre, babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Márai Sándor, Kodolányi János, Németh László, Tersánsyky Józsi Jenő, Schöphlin Aladár, Nagy Lajos, Szabó Lőrinc, Féja Géza Móricz-élménye határozza meg a kötet gerincvonulatának szellemiségét. Valamennyien a személyes pályatársi-baráti kötődés hangján szólnak Móricz könyveiről, vallanak a vele való meghitt találkozásokról, emberi arculatának felejthetetlen vonásairól.
Művészetének titkát kutatva írta le Kosztolányi az azóta sokat idézett mondatot: „Így csak a természet tud alkotni.” Márai Sándor mint „az európai irodalom egyik legnagyobb írójára” emlékezett, ilyenképpen: „Nagy írók emlékét leghelyesebben olyként ápolja az ember, ha olvassa műveiket. Minden más nem egyéb, mint mikor sanda örökösök füstölővel járnak a ravatal körül. Nem ajánlhatjuk eléggé, hogy éppen ez években, mikor a magyarság történelmének egyik legválságosabb időszakát éli, forduljunk a hatvan kötet felé, mely Móricz Zsigmond hagyatéka. Ha meg akarjuk ismerni magunkat – s a magyarság megmaradásának és fejlődésének ez első, legszigorúbb feltétele –, ha meg akarunk tudni egyfajta döntő és lényeges bizonyosságot önmagunkról, merüljünk el Móricz életművében. (...) Most, amikor a halál tragikus alkalmat ad arra, hogy ezt a rendkívüli életművet, mint a magyar önismeret egyik legfontosabb forrásmunkáját, minden felelősségérzettől áthatott magyar nemzeti ajándéknak érezze, pontosabban látjuk, mit jelent az elkövetkező időkben Móricz műve a magyarság egészének.”
Önismeretünk egyik legfontosabb forrásmunkája... Magyar nemzeti ajándék... Elkövetkezett az az idő, midőn a fanyalgók, a csak alanyban-állítmányban gondolkodó széplelkek kezébe kellene adni Márai Sándor magasröptű Móricz-értékelését is. De Márainak az a hajdani meglátása sem veszítette el teljesen időszerűségét, miszerint „Magyarországon is ritkán esett meg, hogy íróval kortársai oly méltánytalanul bánjanak, mint a legnagyobb magyar regényírók egyikével.” Ezért esemény – mégpedig nem mindennapi esemény – manapság a Márkus Béla által válogatott, összeállított Móricz-könyv megjelenése. Az itt olvasható írások többsége az egykori mellőzést, a hellyel-közzel ma is megnyilatkozó méltánytalan elbánást ellensúlyozó, lényeglátó, elfogulatlan vélemények sülyával, igazával érvel meggyőzően. Kosztolányiék, Szabó Lőrincék, Máraiék, Németh Lászlóék értékelései zavartalanul egybehangzanak annak az Ady Endrének a meglátásával, aki már a pályakezdő pályatársról kimondotta: „Móricz Zsigmond a legeseménytelenebb életű, legtöbbet szenvedett, legkekesűbb, legbölcsebb, legmagyarabb magyarságnak szívbéli írója.”
A Móricz-életmű értelmezésének új útjairól szólva Görömbei András egy szakmabeli irodalomtörténész összegző látásának és ítélő készségének birtokában írhatta le tanulmányában: óricz zsigmond „életműve legnagyobb értékének visszatekintve is azt látta, hogy eredeti és hiteles tapasztalatok alapján közölte ezt, amit a népről írt. Itt vált meggyőződésévé az a felismerése, hogy reális nemzeti önismeret nélkül nincs nemzeti jövő, s hogy az írónak tehetsége minden elemével ezt a nemzeti önismeretet kell mélyítenie, gazdagítania.”
Hatvan kötettel – regényekkel, novelákkal, színdarabokkal, esszékkel – mélyítette, gazdagította a magyar nemzeti önismeretet Móricz Zsigmond. Olyan szellemi teljesítményt hagyott örökségül az utókorra, mely – ugyancsak Görömbei András szerint – „egyszerre hordozza a társadalom- és erkölcskritikai bírálatot és az emberélet titkait fürkésző egyetemes emberi távlatokat. Ezért önismeretünk nélkülözhetetlen része.”
A Móricz-irodalom könyvtárnyi rengetegéből akár több kötetnyit is össze lehetne válogatni, még akkor is, ha kellő igényességel csak a legjelentősebb darabokat vesszük figyelembe. Persze, hogy megküzdött ezzel a gonddal Márkus Béla is; hozzá intézett levelében a sorozatszerkesztő, Domokos Mátyás még annakidején jelezte: „valamennyit le kell hántani a masszáról” – vagyis a kézirat terjedelmesebb eredeti változata némi szűkítésre szorul. Így maradhatott ki – illetve kapott haloványabb fényt – néhány jelentős Móricz-mű értékelése (például az Életem regénye) mellett a Nyugatot és Kelet Népét szerkesztő, a színházak világában gyakran jelen lévő Móricz Zsigmond egyénisége is. Így nem kerülhetett be a kötetbe például Kós Károly Találkozásaim Móricz Zsigmonddal című, először az Erdélyi Helikonban, 1939-ben közölt remek írása sem, valamint a Móriczot 1941-es székelyföldi útján kalauzoló Bözödi György Móricz Zsigmond a székelyek között című útirajza, aminek pedig ott lenne a helye Szalatnai Rezsp szlovákiai beszámolójának tőszomszédságában. (Terjedelmi kötöttségek szorításában esetleg el is lehetett volna hagyni néhány olyan emlékezést, melyek nem annyira Móriczról, mint inkább a megszólaló szerzprpl szólnak. S én – megvallom – mellőztem volna a Karinthy-féle stílusparódiát is.) De az olyannyira Móricz-közeli, kiváló irodalomtörténész, Czine Mihály kaphatott volna talán valamivel tágabb teret ebben az összeállításban.
Született-e valamikor, valahol olyan antológia, melyből nem hiányzott senki és semmi? Amiben nincsen semmi fölösleges? Aligha. Okkal lehetünk hát elégedettek, hogy a Nap Kiadó jóvoltából, a válogató-szerkesztő Márkus Béla gondos munkájának eredményeként kezünkbe vehettünk egy olyan könyvet, mely a hatvanöt esztendeje halott Móricz Zsigmondról elfogulatlan hitelességgel szól mindazokhoz, akikben él és munkál az építő nemzeti gondolat.
Azzal a halhatatlan Móricz Zsigmonddal találkozhattunk ezúttal, aki 1931-ben ezeket a sorokat írta le a Nyugat 6. számában: „Nemzeti irodalom: jelenti a nemzet lelkének cselekvő szervét is. – Mint ilyen, a mai nemzeti irodalomnak az kell hogy a kötelessége legyen, hogy feltárja a nemzet igazi életét és segítsen iránymutatással a nemzeti életprogram megteremtésében.”
Ezt üzeni minékünk az a Móricz Zsigmond, akinek egykoron messzevilágító fáklya volt a kezében.

* Budapest, 2007, Nap Kiadó.

.: tartalomjegyzék