Cikk A Nja0 - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2016 – Március
2016 – Február
2016 – Január
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2008 - Október
Molnár Vilmos

Rendhagyó mese a varasbékáról

'Régen, az idők kezdetén, a dolgok még puhák voltak, mint a viasz, és folyton változtatták az alakjukat, mert még semmi sem döntötte el, hogy mi legyen belőle. Akkoriban könnyen megesett, hogy ami egy nappal előbb még cirádás kovácsoltvas kerítés volt, másnapra hét határban hallható harangzúgássá változott. A dolgok jó részét még nem is hívták sehogy. Szüntelen átváltozása miatt egyelőre nem volt érdemes nevet adni semminek. De aztán addig változtatta az alakját minden, míg valami emlékezetes nem történt vele. Akkor végleges formát öltött, megszilárdult, és mindenből az lett, ami felejthetetlen először vele megesett. Hogy az elnevezéseket kiötlő emberek számba tudjanak venni mindent, akkoriban egy nap sokkal tovább tartott, mint manapság. A csecsemő, aki a rádió reggeli adáskezdésekor született, felnőtt, családot alapított, és még mindig várnia kellett valamennyit, hogy meg tudja hallgatni a déli híreket.
Akkortájt a világ négyzet alakú volt, s még hiánytalanul megvolt mind a négy sarka. A sarkaktól kicsit befelé egy háromszög formájú ország terült el, annak közepén egy rombusz alaprajzú főváros, abban egy tetraéder alakú palota. Ott uralkodott egy tökéletesen kopasz király. Ő volt az, aki a koronát feltalálta, hogy kopaszságát leplezze. A palotában volt egy kerek udvar, annak közepén egy feneketlen kút. Az volt a világ közepe. A világ a feneketlen kút kávája köré volt rászerketálva passzentül, hogy ne billegjen.
A tökéletesen kopasz királynak volt egy szépséges, fekete szemű és göndör fekete hajú lánya. Akkoriban még nem találták fel a kék szemű, sima szőke hajú királykisasszony-példányokat, illetve csak egy-két nem végleges prototípus készült el belőlük. Ez a szépséges fekete királykisasszony fehér pendelyben ott szokott játszani a feneketlen kút kávája körül. Egy aranygolyóbist hajigált a levegőbe, majd igyekezett úgy helyezkedni, hogy a visszahulló golyó ne essen a fejére, mert akkor gusa nő rá. Ha már elunta az aranygolyóbis hajigálását, vagy pedig már nagyon fájtak a fején a gusák, azzal múlatta az időt, hogy ökörnyálakat fogdosott a levegőből és leeregette őket a kútba. Szerette nézni, ahogy az ezüstösen csillogó, finom szálacskák lassan lebegve alászállnak a feneketlen mélységbe. Mivel azokban az időkben mázsaszám szálltak az ökörnyálak a levegőben, és a visszaeső aranygolyóbis alól is viszonylag gyakran sikerült kiugornia, a szépséges fekete királykisasszony alapjában véve boldog volt.
Történt egy ízben, hogy a királykisasszony kicsit eltátotta a száját, a golyóbis a fejére esett, onnan pedig gellert kapva belepottyant a feneketlen kútba. Egyre csak zuhant, zuhant, egyre csak esett, esett, de nem mehet így, míg a világ, pláne unalmas is lenne, végül csak földet ért a feneketlen kút fenekén. Közben odafent a királykisasszony torkaszakadtából bömbölt, egyre csak zokogott, zokogott, egyre csak sírt-rítt, sírt-rítt, legyen már egyszer vége ennek is: végül már csak szipogott.
Még nem említettem, hogy a feneketlen kút fenekén akkoriban egy nagy varasbéka lakott. Szép, kifejlett példány volt. Bőrét választékos ízléssel megkomponált rajzolatok, virtuóz módra odavetett foltok tették változatossá. S micsoda gazdagsága a formavilágnak, eredetisége a motívumoknak e rajzolatokban, foltokban! Nem is beszélve a rafinált pikantériáról árulkodó színkombinációkról, amivel a bőr ábrái ki lettek színezve! (Tán csak az orchideák fantasztikus színei közelítik meg ezeket a színeket, de vetekedni azok sem vetekedhetnek vele. Az orchideák különben is csak növények, a petrezselyem és a spenót rokonai.) Néhány kedvesen kidudorodó bibircsók tette még érdekesebbé a kútlakó bőrének textúráját. S ha még hozzávesszük azt is, hogy a varasbékák nagy, kifejező szemének vörös a szivárványhártyája, ez már túl sok a szépből, ...szinte már fáj!
Ott kuksolt a varasbéka magányosan a feneketlen kút kiszáradt fenekén, ahová sohasem sütött le a Nap. De ez nem jelentett neki gondot. Minél inkább egyedül érezte magát, annál több és változatosabb dolgot képzelt maga elé, minél nagyobb volt a sötét, annál jobban kiszínezte gondolatban ezeket a dolgokat. Elképzelt mindent, ami csak létezik a világon, s még kétszer annyit, ami nem létezik, de jól venné ki magát, ha létezne. Sűrű volt odalent a sötét, de lelki szemeivel világosan látott mindent. Élénk színű ötletek, ragyogó gondolatok kavarogtak a kút mélyén. Összekapcsolódtak és szétváltak, hogy újabb meg újabb elrendeződésbe álljanak össze, folyton forgatott kaleidoszkópként. Gondolatban a varasbéka is volt már minden: nádorispán és kintornás, fedélzetmester és köszörűs, taxisofőr és reklámgrafikus, halottmosó és mesemondó. De mindig úgy találta, hogy varasbékának lenni az igazi.
S akkor az aranygolyóbis nagyot puffanva leérkezett a kút fenekére. Majdnem ráesett az ott gubbasztó varasbékára. Aztán mégsem, mert úgy vége lett volna a mesének. Így az lett, hogy a varasbéka felfigyelt. Addig csak úgy meditált befelé magának a lapos kútfenéken. Eltűnődött vízszintesen, elábrándozott síkban. Ekkor rádöbbent, hogy létezik függőleges is. Ez eddig nem jutott eszébe, az ő fantáziájának is voltak határai. Elhatározta, körülnéz egy kicsit odafent, ahonnan vertikálisan érkeznek a dolgok. Hóna alá kapta az aranygolyóbist, és a kút falához tapadt ökörnyálakon elindult szaporán felfelé. S egyre csak mászott, mászott, egyre csak kapaszkodott, kapaszkodott, vége legyen már, a jóságát: egyszer aztán felérkezett.
Amint fent volt, letelepedett a kút kávájára pihenni és szemügyre venni a felső világot. Elsőnek a még mindig ott szipogó-szortyogó királykisasszonyt pillantotta meg. Csodálkozott annak fekete haján, fehér pendelyén. Ő, akinek bőre annyira változatos színekben pompázott, nem gondolta volna, hogy létezhet ennyire fekete-fehér lény. Kicsit meg is esett a szíve rajta. Egy királykisasszony színes adásban adná jól ki magát, miért közvetítik akkor fekete-fehérben? Amúgy tetszett neki a királykisasszony, a fejéből kinövő kunkori sötét hajzat ellenére is. Pedig az jól takarta a gusákat.
A királykisasszony elsőnek az aranygolyóbist pillantotta meg. Abbahagyta a szipákolást, s már nyúlt volna a golyó után. Akkor vette észre, hogy az a hóna alatt lapul valakinek. Egy királykisasszonynak nem illik hónaljak után szaglászódni. Valahogy mégis rávette magát, hogy megnézze, kinek a hónaljáról van szó. Egy darabig azt hitte, tetszik neki ez a színes, mintás, bibircsókos úriember. Úribéka. De aztán úgy találta, az ő ízlésének túl bizarr. A maga részéről inkább a sablonos dolgokat szerette, erősen hozzá volt szokva a szokványoshoz. Eredetileg maga is egy untig ismert mesének lett volna a hősnője, előírásosan elvarázsolt, átlagos színezetű, normál mesebékával.
A varasbéka közben szép csendesen belezúgott a királykisasszonyba. Belehabarodott, belepistult rendesen. Elképzelte mintásan, színesben, úgy, ahogy az kell. Ha kézre vehetné, bizisten megmutatná rajta, mi a piktúra. Feltett szándéka lett megkérni a kezét, frigyre lépni vele. Már látta is lelki szemeivel, amint ott éldegélnek boldog kettesben a kút fenekén. Hogy leviszi oda a jövendőbelijét, az percig sem volt számára kétséges. De még meg is szerette volna cifrázni a dolgot, úgy az igazi. Rémlett neki valahonnan holmi puszi, amitől megtörik a varázslat, és valaki átváltozik. (Komplett meséket is elképzelt annak idején odalent.) Nekiveselkedett hát smárt adni a királykisasszonynak. Hátha megtörne a gonosz varázs és visszaváltozna varasbékává a drága.
De már késő volt. A királykisasszony nagy hirtelen kikapta az aranygolyóbist a varasbéka hóna alól és elspurizott. Közben még arra is volt esze és ideje, hogy ujjbegyével meg tenyere kemény részével hatalmas medvepuszit zavarjon le neki. A golyóbis-dobálástól jó erős, edzett keze volt a királykisasszonynak, a varasbéka csak úgy gurult, majd nagyot nyekkenve elterült. Így született a medvepuszi.
Szomorú, szomorú a folytatás. Megkezdődött a varasbéka pokoljárása. Hősünk a sors által reámért csapás súlya alatt lelkileg összeroppant, megtört. Az alkoholban keresett menedéket. Tört szívvel és üres tekintettel lődörgött naphosszat a körúton, betérve minden útjába eső olcsó italmérésbe. Markáns profilú feje szutykos bádogpultok fölött borongott. Szája sarkában folytonosan egy büdös szivarcsikkel, közönyösen nézett el az emberek feje felett, illetve bokái között. Egyre erősebb szeszekkel próbálta ébren tartani életösztöne alig pislákoló lángját. Idővel teljesen áttért az abszintra, az volt a vég kezdete. Arany zsebórája, gyémánt nyakkendőtűje, platina berakású kézelőgombjai lassan zálogházba vándoroltak. Ruhája bemocskolódott, elrongyolódott, ekkor már senki nem ismerte volna fel benne az egykor kifogástalan megjelenésű gentlemant, a mindig víg kedélyű bárót.
Egyik káros szenvedély vonzza a másikat. Így történt, hogy a szerencsétlen, meggyötört lény rákapott a kártyára is. Nem állt szándékában nyerni, ó nem. Őt, a valamikor dúsgazdag mágnást a pénz végképp nem érdekelte – egyszerűen felejteni akart. Mással kötni le önemésztő lázban égő elméjét. Folyton veszített és hamarosan hatalmas adósságokat csinált. A kegyetlen szívű hitelezők – akikkel egykor annyi jót tett – kíméletlenül sarokba szorították, a börtön sötét árnya vetült rá. Meg kellett válnia utolsó, féltett kincsétől is, hajdani büszkesége utolsó maradványától: a bőrétől. Ilyen állapotban úgyis illetlen hivalkodásnak érezte viselni. Méltatlanná vált ő már a tüneményes varasbékabőrhöz, a folytonos züllésben egészen elemberiesedett.
Tényleg: még nőtt is egy sort, és karikalába meg elálló fülei lettek.
Résen álló, rafinált és lelketlen ritkasággyűjtők csaptak le a szorult helyzetben lévő szerencsétlenre. Kihasználták sóherségét, áron alul kicsalták tőle. Soha ne legyen egy kényelmes cipőjük. A British Museum természetrajzi részlege vette meg félmillió font sterlingért, potomság érte. Ma is ott látható kitömve, aki arra jár, megnézheti.
Hősünk eddig úgy érezte magát, mint zsírosbödön, amiben nincs cseppnyi zsír sem. Mostantól már úgy is érezte magát, mint tömbnyi zsír, aminek meztelenségét nem takarja bödön. Zsenáns ügy: se zsír, se bödön.
A kapott összeg épp hogy fedte tartozásait. A régi bőre helyett odavetett ócska zsakett három számmal nagyobb volt a kelleténél, hozzá még a könyöke is lyukas. Különben sem viselt már senki zsakettet. Hősünk mégis ebben a divatjamúlt szerelésben vonszolta el magát a tetraéder alakú palota kerítéséig. Hogyha láthatna még utoljára egy bizonyos személyt... Cserében megbocsátaná az összetört szívet, a vásárra vitt bőrt... Így született a melodráma és a hülyeség.
Akkor fordult a szerencse. A fekete-fehér adásban közvetített királykisasszony éppen kilépett a kertbe. Amint megpillantotta a kerítésre könyökölt fura alakot, hangos nevetésre fakadt. Amúgy is szeretett nevetni, csak egy ideje már senki sem tudta megnevettetni. A tökéletesen kopasz király efölötti bánatában már őszülni kezdett. Annak ígérte lánya kezét, aki megnevetteti. Nem is lacafacázott hát sokat. Irtó gyorsan áldását adta a fiatal párra.
Lett hetedhét országra szóló lakodalom. Sokáig áhítattal emlegették a népek. A résztvevők közül egy sem akadt, aki ne kapott volna gyomorrontást vagy alkoholmérgezést. A fiatal pár Velencébe indult nászútra, amit külön ebből az alkalomból ötölt ki és nevezett el Velencének a minisztertanács. Így született Velence. Aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak, vagy mit tudom én meddig. Így született a happy end és az összecsapott befejezés.
...Hanem a királykisasszony férjén időnként még sokáig különös melankólia vett erőt. Ábrándos múltba révedés, méla reminiszcencia. Ilyenkor megvárta, míg neje elalszik, majd rejtélyes éjszakai útra indult a palota padlására. Vitte magával az asszony rúzsát, meg szem- és arcfesték készletét is. Hogy ott aztán miket pingált velük és hova, örök titok marad, reggelre mindig lemosta. A tökéletesen kopasz király mégis megneszelhetett valamit. Rájöhetett erre-arra. De fortélyos volt: se szó, se beszéd nem a padlásajtót záratta le, hanem a feneketlen kutat tömette be. Azóta nem lehet tudni, hol van a világ közepe, relatív lett a világon minden. Így született a relativitás.'


.: tartalomjegyzék