Cikk A Njaz - Székelyföld kulturális havilap

utolsó lapszámaink: 2016 – Március
2016 – Február
2016 – Január
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok:

Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés: Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:

Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság:

Kulturális havilap

partnereink:

'+ ''+ (document.layers?(''):('

'))+ '

'+ (document.layers?'':'

')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2008 - Október
Ferenczes István

Esteban Zazpi de Vascos y Aitzgorri

1746 (?) – 1821 (?)

Spanyol-portugál, egészen pontosan ibér dalköltő. Zsoldos, kincskereső, forradalmár*, csempész, geográfus, botanikus**, szélhámos, több mint szabad szájúnak nevezhető röplapíró, örök békétlen, mindenkivel tengelyt akasztó, összevesző ponyvahős, akinek még pontos születési helye és ideje sem ismert. Az 1746-os dátum is csak egyik írásának a keltezése alapján valószínűsíthető, amelyből azt tudjuk meg, hogy betöltötte az ötvenet és VI. Ferdinánd uralkodása alatt látta meg a napvilágot. Bár verseinek keltezése alapján sem lehetünk semmiben biztosak. Baszk származású volt, hisz a neve ezt eléggé egyértelművé teszi: a Zazpi de Vascos vezetéknév (amely lehet felvett írói álnév is) annyit jelent, mint Hét-Hetedik Baszk (a zazpi baszkul hetet jelent s a spanyolok a baszkokat vascosnak nevezik). Egyaránt írt spanyolul, gallego-portugálul, az Ibér-félsziget valamennyi nyelvjárását ismerte, de indián kecsuául is tudott. Baszk nyelven írott szövege eddig még nem került elő, de verseiben többször hivatkozik szülőföldjére, származására. Gondolhatunk arra is, hogy már zsenge gyermekkorában kiszakadt a baszk környezetből, az is lehetséges, hogy árva volt, talán valamelyik szerzetesrend lelencházában nőtt fel. Bár egyik kéziratának a hátoldalán, egy naplótöredék-szerű bejegyzésben azt írja, hogy kényszerűségből lett zsoldos, mert az atyafisága kisemmizte, testvérei bezárták mögötte a kaput. Iskoláiról, tanulmányairól sincs biztos adat, de néhány keltezés, lábjegyzet alapján arra következtethetünk, hogy megfordult a córdobai, salamancai univerzitások környékén. Hosszabb időt töltött Toledóban mint katona, ahonnan többször megszökött, Portugáliában bujkált, biztosan elfogták, mert vagy rabként, vagy büntetőszázadi katonaként Bourbon-házi III. Károly uralkodása idején kerül ki az Újvilágba. Szolgált az Új-Granadai és a Perui Alkirályságok hadseregeiben, nem sokat. Biztosan onnan is megszökik, még talán fővesztésre is ítélik. Nem tudunk biztosan semmit, csak annyit, hogy ott van a történések sűrűjében, serény részese a latin-amerikai függetlenségi harcoknak. Az 1780-as évek már az utolsó inka király leszármazottja, José Gabriel Tupac Amaru felkelő seregei környékén találják, de megfordult Miranda tábornok táborában is, talán Bolivárral is találkozott, bár ez egyáltalán nem valószínű. Egy feljegyzésében büszkén írja, hogy egy vérből való Simon Bolivárral, illetve Loyolay Szent Ignáccal, akiknek baszk eredete köztudott. Állítólag többször meg is sebesül, de nem biztos, hogy a harctereken, hihetőbbek a kocsmai csetepaték hősies véraláfutásai. Hányódott a Potosi-i ezüstbányák környékén, csempészett aranyat, gyarmatárut, embert, irtott erdőt, hittérítők nyomán eljut a legeldugottabb indián falvakba. 1820–21 táján az Amazonas őserdeiben nyoma vész.
Bizonyos, hogy nem róla lehet megmintázni a rettenthetetlen hős szobrát, hisz – ha hinni lehet a róla feljegyzett legendáknak, pletykáknak – még útonállásra is adta a fejét, nem volt idegen a kártyabarlangok, bordélyházak világában sem, talán néhány árulásnak is lehetett részese. Katonának sem volt a legkiválóbb, hisz ha szerét ejthette, mindig megszökött, nemcsak a kaszárnyákból, hanem a harcok sűrűjéből is. Úgy hisszük, hogy a túlélést kereste mindenáron. Hányódásai során eljutott Dél-Amerika szinte minden tájára. Megfordult La Pazban, Limában, Cuzcóban, Macondóban, Bogotában, Qxyhuatwandzán, Trujillóban, Caracasban, Belémben, de az Antillákon, Mexikóban is hagyott nyomokat. Szédelgéseinek helyszínei számtalanok, életét verseinek, írásainak keltezése alapján (már amelyiket keltezett), amolyan puzzle-szerűen lehet összerakni, de rengeteg a fehér folt.
Hányódásai során, többszörös szökevény volta miatt számos álnevet használt. Hol Esteban Pródigo, hol Vascos de Aitzgorri, hol Esteban Vascos y Aitzgorri néven szignálta írásait. Máskor csak annyit firkantott alá, hogy Don Esteban, Aitzgorri, Zazpi vagy Pródigo. A fordító kezdetben azt hitte, hogy más-más szerzőkről van szó, hisz a kézirathalomban számtalan harmadkezű másolat is előfordult, de az aláírások karaktere eléggé egyértelműsít. A pródigo szó tékozlót jelent, nincs különösebb relevanciája, de az Aitzgorri melléknév kétségek nélkül megerősíti szerzőnk baszk származását, hisz ez a szó a Baszk-hegység egyik vonulatának az elnevezése. Valószínű, hogy ennek környékéről, valamelyik hegyi faluból származott. Élete alkonyán szerzett műveit, az Inka románcokkal kezdődően végérvényesen Esteban Zazpi de Vascos Y Aitzgorri néven jegyezte. Sajnos, az Inka románcok legtöbbikének kézirata (50-nél is többet írt) szinte egészében olvashatatlanul, rekonstruálhatatlanul került a fordító kezébe, mint ahogy naplójának töredékeivel sincs mit kezdeni. „Ebben a füzetben loptam a napot. /Nagy gazember voltam, grandok mellett parány./Loptam, de nem írtam hazug mondatot, /Értük is, értem is eljön majd a halál” – írja két sorban, az egyik bőrkötéses, vastag füzet elején, amelynek a Naplopó címet adta, bizonyosságaként, hogy élete egyes szakaszaiban naplót vezetett. Sajnos, a három kötetnyi anyag teljességgel használhatatlan, egyetlen szépiaszínű paca az egész, alig maradt bennük egy-két olvasható töredék (nemcsak a grandokért, értük is eljött a halál). Valószínű, hogy a láda alján, a féltve őrzött titokgyűjtemény valamelyik hajóúton, talán Európába hozatalakor teljességgel átázott. A hagyatéknak ez a legnagyobb vesztesége, hisz még töredékes voltában is számos dolgot tisztázhatott, pontosíthatott volna szerzőnk biográfiájában.
Nincs összegyűjtött mű, feldolgozott életút. Csak egy bizonyosság van: szövegeinek állandó múzsája egy córdobai illetőségű hölgy (vagy hölgyek), a titokzatos szenyóra, donna D. (Dolores, Deborah, Diana?), akit hol Amaryllaként, hol Fekete Liliomként emleget. Egyik Santiago de Compostelában keltezett dalában Szent Ferenc lányának nevezi, ami azt sejteti, hogy a hölgynek köze volt a klarisszákhoz, dél-amerikai találkozásaikban is vannak ilyen jelzések, bár szinte biztosra vehető, hogy a hölgy ideig-óráig férjezett volt. Máshol viszont ordináré módon lekurvázza, bordélyházi szukának nevezi, poklok mélyére átkozza. Néhány töredékből az is kitűnik, hogy talán a hölgy miatt szökött meg, szándékoltan került a fegyencszállítmányba, hogy eljusson az Újvilágba, bár fordítva is történhettek e „párviadal” eseményei. Nem kizárt, hogy a hölgy hajózott utána, mint valamelyik hatalmasságnak, helytartónak kiszemelt, megvásárolt feleség. Ez a gyakorlat eléggé hétköznapinak számított Latin-Amerikában.
Semmit sem tudunk biztosan. Csak egy igaz: múzsánk (múzsák?) feltűnik dalnokunk kalandos életének legtöbb helyszínén. Meglehet, hogy az ő élete is éppoly veszélyekkel és veszteségekkel telített, a túlélést kereső szenvedély és szenvedés volt. Hogy ezeknek a kapcsolatoknak voltak-e boldog, beteljesedett pillanatai, nem lehet tudni. Talán egy középszerű latin-amerikai ponyva az egész.
Don Esteban műveinek egy töredékére a nyolcvanas évek elején találtam rá a tordai ferences kolostor padlásán egy egerekrágta papírcsomag kibontásakor. Szerzetes nagybátyám szerint állítólag egy Pacho Benignusz nevezetű szerzetes hagyatékából került ide, aki mint misszionárius a XIX. század végén Dél-Amerikát is megjárta. A poros, megszürkült, kisárgult papírhalomban valamiféle rendet teremteni, rendszert találni, szinte lehetetlen volt. A kéziratok mellett nyomtatott lapokat,borító nélküli, ponyva kiadású brosúrákat, csonkafüzeteket kellett valamiféle sorrendbe rendezni, amire az egyedüli lehetőségnek a versek egy részének a datálása kínálkozott. Az olvashatatlanná vált kéziratok, nyomtatványok mellett számtalan megtépett, két- vagy négyfelé szaggatott fecnit kellett összeilleszteni ahhoz, hogy értelmes szövegekkel dolgozhasson a nyersfordító. Nehezítette a rekonstrukciós, fordítói munkát az is, hogy számtalan szövegben kisatírozott, idegenkezűségre valló, magyarán: kicenzúrázott szakaszok vannak, amikhez harmadkezű széljegyzetek, átírások, sokszor rosszindulatú kommentárok társulnak. Bizonyára a papok próbálták szalonképessé tenni ezt a hányatott sorsú hagyatékot, amelyet végül is egy magyarföldi szerzetes mentett meg a megsemmisítéstől. Az első közlések után, talán a véletlennek is köszönhetően, dél-amerikai magyar ismerőseim is küldtek nyersfordított Zazpi-verseket, aki tulajdonképpen egy nagy utánzó volt, hisz számos irománya elején hivatkozik nagy elődjei valamelyikére, akiket sokszor átírt, és időnként megjelöli a versformát is. Nem szuverén költészet ez, de egyfajta bűbáj lengi át. Az örökös hiányról, a mérhetetlen sóvárgásról, az élet hiábavalóságairól, az elmúlásról, a szerelem sivatagjairól, a vágyakozásról, honvágyról, hazavesztésről, a lehetetlenről, születésről, halálról üzennek szövegei. Akár kortársunk is lehetne.

Esteban Zazpi de Vascos y Aitzgorri

GLOSSZA
melyben a nevét magyarázza

Mottó:
Időm múlik, százszorszép,
mind a hét végéről ég...
Kit anya szült elesik –
Te voltál a hetedik.

Időm százszor szépen nyílt,
lángolt fönt a virága,
éjjel égett hiába.
Álom volt egy reggelig,
ezer évig, fél percig.
Hétszer tépték levelét,
hetvenhétszer gyökerét,
titkos tüzek emésztik,
elszivárog, elvérzik –
Időm múlik, százszorszép.

Gyönyörű kérészvirág,
hétszer bűvölt el a nász,
hétszer hosszabb lett a gyász...
Lábam alatt zöld hínár,
térré tágul a hiány.
Kezdet s a vég összeért,
egyetlenegy volt a hét.
Mint márványban a zárvány,
szívemben a szivárvány
mind a hét végéről ég.

Sokasodik nyílt sebem,
címeremben vasbilincs,
se apám, se anyám nincs...
Tékozolja szép szemem
minden elmúlt szerelem,
füstbe tűnő neveik
az angyalok keresik.
Út porában a nevem,
jó éjszakát, ég velem –
Kit anya szült, elveszik,

a semmi jár előttem...
Hosszú, hosszú volt az út,
az Isten árván aludt,
álmában talán öltem.
Sorsomból száműzötten
keresem a végzetig
kenyerem meg hol szegik –
Rám ismer az elesett
s legyilkol, ki szeretett:
Te voltál a hetedik!

La Paz, 1802.

Ferenczes István fordítása

Neckar Anzelmus ferences atya

Jelentése a limai provinciálishoz, a Szent Valentinusról elnevezett kolónián
történt furcsa eseményekről

Dicsértessék a Jézus szent neve!

Krisztusban igen tisztelt atyák!
Nagyrabecsült Patrónus urak!

Kétségek és reménykedések közepette fordulok Önökhöz, Szent Ferenc Atyánk leghűségesebb szolgáihoz, nagy tudományú testvéreimhez, mert kolóniánkon olyan dolgok történtek az utóbbi hónapokban, amelyeknek megértése és megmagyarázása meghaladja az én szerény tudásomat, szellemi és elmebeli képességeimet. Én magamat sem méltónak, sem illetékesnek nem tartom arra, hogy az igazságnak bár egy pillanatnyi töredékét is kiderítsem, mert csak egy kis féreg vagyok Isten hatalmas és csodálatos szőlőjében, de mivel azzal a feladattal tiszteltek meg és ékesíték életemet, hogy ezt az istenhátamögötti kolóniát gondozzam, Isten nagyobb dicsőségére és az emberek lelki üdvéért, kötelességemnek tartom legjobb tudásom szerint bemutatni azokat az eseményeket, amelyek megbolygatták telepünk hétköznapjainak rendjét.
Amint azt bizonyára Nagytiszteletű Atyáink is tudják, Szent Valentinusról elnevezett kolóniánkat néhai, jóemlékezetű Ebert Gerhardus atya alapította majd félszázaddal ezelőtt Isten elesett, gyengeelméjű, szellemükben megháborodott gyermekei gondozására. Gerhardus atya szerint, aki bajorföldről érkezett tartományunkba, Szent Valentinus nemcsak a szerelmesek védőszentje, hanem az őrülteké és a bolondoké is. Szerinte mind a kettő betegség, és egy tőről fakadnak. Talán ezért lobogózta, s festette rózsaszínűre kolóniánkat, amikor s ahol csak lehetett.
Gerhardus atya misszióba küldésekor csak annyi eligazítást kapott rendünk tiszteletreméltó vezetőitől, hogy hajózzon le az Ucayali folyón, s valahol Pucallpa város környékén keressen egy alkalmas helyet egy olyan ispotály-kolónia megteremtésére, ahol a lehető legnagyobb biztonságban gondozhatják testvéreink Isten elmében megháborodott gyermekeit. Gerhardus atya a lehető legmegfontoltabban döntött, amikor az Ucayali egyik mellékfolyamán, a Yarinacochán kiválasztott egy magasan álló, árvizektől is biztonságos szigetet, amely a legszárazabb helynek tűnt a vidéken, ahol nem volt szükség cölöpre építkezni, mint a környék más részein. A sziget kiválasztása már csak azért is átgondolt döntés volt, mert szükségtelenné tette a gondozottak különlegesebb őrzését, amire amúgy is kis létszámú közösségünknek ereje sem lett volna. Elegendő volt harcnak, vesződségnek így is a közveszélyesek és a szelídebb őrültek gyakori konfliktusait valamiféle békésséges együttéléssé szelídíteni.
Kilenc év után Gerhardus atya visszaadta lelkét teremtő Istenünknek. A megfeszített, már-már sziszifuszi munka, az önfeladásig terjedő áldozatvállalás, valamint a borzalmas mocsárlázak megtették a magukét, amint elődeink elmesélték, úgy halt meg, amint élt, napokig szótlanul viselve a borzalmas szenvedést. Végül mosolyogva tért meg Urunkhoz. Végakarata csak ennyi volt: „Lelkem talán az égi Atyához száll, gyarló porhüvelyemet adjátok Isten teremtményeinek. Dobjatok a folyóba.” Így lett ez a kiválóságában is rendkívüli férfiú a piranháké. Azóta is abban a hitben élnek testvéreink, amikor sült piranhát esznek, hogy Gerhardus atya testét veszik magukhoz.
Kolóniánk vezetése, a szintén Németföldről érkezett Bernhard atyára szállt, aki roppant energiákkal, eltökéltséggel és mérhetetlen önfegyelemmel folytatta Gerhardus atya megkezdett munkáját. Ő szervezte át kolóniánkat abba a formába, amelyben mind a mai napig működik. Szükség is volt erre, mert gondozottaink száma lassan már 300 fölé emelkedett, szinte kezelhetetlenné váltak dolgaink. Bernhard atya első lépésként a dühöngőket szétválasztotta a szelídebb őrültektől, s a szigettel szemközti parton, a dzsungelt megirtva, egy újabb telepet hozott létre a csendes bolondok számára. Ez lett a rózsaszín telep. A dühöngők táborát továbbra is a szigeten hagyta. Ugyancsak az ő idejében épült meg a másik parton kis konventünk rendháza, amelyet Solano Szent Ferencről, Latin Amerika szentéletű hittérítőjéről és patrónusáról neveztünk el. Kápolnánk megépítésére dereglyéken hordták a követ. Ebben az volt a csodálatos, hogy nemcsak a környéken megtérített indiánok, hanem gondozottjaink szelídebb csoportjai is emberfeletti munkával segítették Isten dicsőségére ezen szent hajlék megépítését.
Krisztusban nagyon tisztelendő atyáim!
Bevezetésem a reméltnél terjedelmesebbre sikeredett, de szükségesnek tartottam körülményeinket bár vázlatosan bemutatni nagyméltóságotoknak, a történetek könnyebb megértése érdekében. Amikor 1818 júliusában egy lélekvesztő kötött ki kolóniánk partjainál, úgy fogadtuk, mint a számtalan hozzánk érkező dereglyék bármelyikét. Egy bizonyos Antonius nevezetű félvér, egy laikus testvér bárkájában az ormótlan bambuszketrec egyik sarkában egy emberforma roncs kuporgott, két kezével bilincsként szorította ketrece rácsait. Alig tudtuk erőszakkal kihozni onnan, valósággal ki kellett szaggatni a rácsok közül. Testi nyomorúságának legfeltűnőbb jele már-már zöldesbe játszó ősz hajzata volt, amely teljességgel elfödte arcát. Antonius testvér elmondása szerint Stephanus testvér (világi nevén: Esteban Zazpi de Vascos y Aitzgorri) így védi szeme világát, mert látása bizonyos ebfajtákéhoz hasonlatos, csak a szűrt fényt szenvedheti, időnként, legőrjöngőbb pillanataiban pedig valóban a Caninus-félékhez tartozónak hiszi magát. Erről nemsokára meg is bizonyosodhattunk, amikor vészverések közepette kicipeltük a sziget partjaira. Mihelyst szárazföldet ért a lába, az addigi emberroncs, mint akit puskából lőttek ki, megiramodott s eltűnt a kvebracsóerdő sűrű bokrai között, ahonnan három napokon keresztül csupán borzalmas vonítását hallottuk. Mintha a világ valamennyi kutyája vonított volna a Holdra, szinte az egész mindenséget betöltötte a szűkölése, s nemcsak a szigeten élő gondozottjainkat, hanem minket is borzadállyal töltött el ez a vonítás. Gondozottjaink nagy része is megvadult, az őrültebbek egymásnak estek, marcangolták egymást, egyiknek a fülét harapták le, a másiknak az orrát, az egyik gyámoltalanabbnak tőből tépték karját, a harmadiknak szemét szúrták ki, mindenki szűkölt, vinnyogott, acsarkodott, Szent Valentinus szigete a legőrjöngőbb Mondo Cane-vá változott.
Még a legerősebb és a legrátermettebb gondozóink sem mertek a szigeten maradni, testvéreinkkel együtt visszaeveztünk konventünkbe, s a nagyirgalmú kegyelmére bíztuk a szigeten lévők sorsát. Egyedül Antonius testvér maradt a szigeten, aki másfél nap teltén rátalált Stephanus testvérre. Antonius volt az egyedüli személy, akit valamelyest megtűrt maga mellett, aki némiképp emlékeztette ember voltára. Három napig mi is csak a sziget partjaiig merészkedtünk, csónakjainkból azonban nem mertünk kiszállni. Legnagyobb megdöbbenésünkre, amikor negyedik nap reggelén áteveztünk a szigetre, tündéri béke fogadott és mindenki énekelt. Antonius testvér vállain Stephanus dalolt kellemes tenor hangon és vezényelte a száznál nagyobb tagú kórusnak a Te Deum laudatumot. Gondozottjaink annyira lecsendesedtek, hogy lelkesen követelték a himnusz ismétlését, a nap egész délelőttje ezzel telt el, végül már azok is harsányan zengték, akik kezdetben csak dúdolták, s egyáltalán nem értették a latin szöveget. Összhangzattani szempontból nem volt ez egy tökéletes éneklés, hisz sok disszonáns üvöltés is vegyült a karba, de mi megbabonázottan néztük a leszelídült társaságot, nem jött, hogy higgyünk füleinknek, amikor a túlpartról, a félkegyelműek telepe felől is, mintegy visszhangként, felénk szállt a Téged Isten dicsérünk éteri magasságokba szálló dallama. „Csoda történt, Isten csodát tett” – mondták néhányan közülünk. A józanabbak azonban ezt a jelenséget is az elmeháborodottak újabb őrült megnyilvánulásai közé sorolták, hisz nagyon jól tudtuk, hogy ezen a szigeten a pokol és paradicsom, a zsenialitás és az agylágyultság együtt él, s a lehető legbizarrabb formákban jut kifejezésre.
Stephanus testvérnek ez volt az első és utolsó dühöngése, őrültségének a leglátványosabb kitörése. Alkonyatra már visszaállt a telep rendje, ápolóink a szigeten maradtak s végezték a megszokott, rutinos teendőiket. Stephanus testvér továbbra is a bokrok mélyén talált szállást magának, elég agresszív módon visszautasította, hogy valamelyik deszkabódéba beköltözzék. Szerencsénkre ott volt mellette Antonius testvér, aki úgy viselte gondját, mintha jó szülője, testvére lett volna. Ő már szavak nélkül is értette, s mint szeme világára, úgy vigyázott rá és egyetlen holmijára, egy ördöglakattal lezárt fakofferre. Antonius testvér szerint holmi titkos kéziratokat és néhány könyvet, közöttük a Bibliát, Homéroszt és a Búsképű lovag történetét őrizte a ládában. Stephanus testvér érkezésével a szigeten is mintha megváltoztak volna a dolgok, időnkénti rejtőzködéseit feladva elő-előjött az étkezőszín közelébe, amire rögvest köréje gyűltek ápoltjaink, a legőrültebb is elcsendesedett, s a legartikulátlanabb módon kérték, hogy énekeljen. Stephanus testvér beszélni ugyan nem beszélt, megérkezése óta egyetlen szavát sem lehetett venni, de énekelt s vele énekeltek, alakoskodtak sokszor még az ápolóink is. Fél év teltén az őrültségnek újabb jelei hatalmasodtak el rajta: madárnak képzelte magát, karjait szárnyként csattogtatva a földről való elrugaszkodást próbálgatta, keringett körbe, sokszor összeroskadásig. Végül is Antonius testvér találékonyságának köszönhetően Stephanusnak ez az agyréme is orvoslást nyert. Antonius testvér a sziget belsejében egy jakarandafára madárfészket épített neki. Ettől kezdve ebben a vadászlesre emlékeztető odúban lakott, időnként korát meghazudtoló fürgeséggel kapaszkodott le-fel az Antonius testvér által készített kötélhágcsón. Az étkezőhodályt továbbra is kerülte, nem tudjuk, csak sejtjük, hogy tápláléka azonos volt a madarakéval. Antonius testvér szemérmesen titkolta ezt, de a gondozóink többször látták Stephanust, amint hangyabolyokat turkál, gyökereket, gilisztákat, különféle ízeltlábúakat, leveleket, rügyeket rágcsál. Különben fára épült odúját nemcsak a majmok látogatták, hanem sokszor madárricsajtól volt hangos. Legtöbbször a papagájok, de más madarak is be-berepültek hozzá. Azt azonban túlzásnak kell tekinteni, amit némelyek állítottak, hogy Stephanus beszélgetett a madarakkal és más vadállatokkal. A madarak trilláit viszont bámulatra méltóan tudta utánozni. Pittyegett, mint a pintyek, csattogott, mint a csalogány, vijjogott, akár a sasok, sirályként rikácsolt, Antonius testvér szerint a hattyúdalt kereste, s ez a végső és csöndes megszelídülésnek lett a kézzelfogható jele. Minekutána egy év teltén Antonius visszatért az anyarendházba, az ő sugallatára Stephanus testvért a bikavér színű szigetről áthelyeztük a túlpartra, a rózsaszínű telepre. Az átköltöztetést megelőzően, Antonius testvér a túlparton épített néki egy cölöpházikót, tulajdonképpen azt az illúziót keltette testvérünkben, hogy az egyik „madárfészekből” a másikba költözik.
Egy hónapot sem töltött el Stephanus testvér a rózsaszín telepen, teljesen megváltozott, mondhatnám azt is, hogy újra felöltötte valamikori normális énjét. De nem csak ő változott meg, hanem forradalminak nevezhető fordulat állt be a telep életében is. Azt már Antoniustól tudtuk, hogy képzett literátor, több nyelvnek - a bennszülöttek nyelveinek is – az ismerője, nagy játékos, rendkívüli jártassága van a természettudományokban, a szentírásnak kiváló értője, s hányatott élete miatt hatalmas élettapasztalat birtokában van. Első ténykedéseként énekelni kezdett, kórust szervezett, ápoltjaink nyelvére fordította a dalokat. Később élőképeket, színielőadásokat, vaudeville-eket rendezett. Lope de Vega Kertész kutyája című játékára még a környékbeli indiánok is eljöttek. Máskor pedig maratoni felolvasásokat rendeztek, a Búsképű lovag históriája pedig valósággal önkívületbe sodorta a rózsaszín telep gondozottjait, akik egymással versengve, sokszor hisztérikusan visítozva követelték, hogy egy-egy szereplőnek a szövegét olvashassák. Különösen Sancho Panza elmés mondataiért dúlt a vetélkedés. Mindenki őt akarta mondani, mindenki Barataria kormányzója akart lenni. Felüdülés volt egy-egy raccsoló vagy selypítő szereplő szájából Sancho szövegeit hallagatni: „De ulam, hiszen amih oht hátszanah, nem óliások, hanem szélmajmok, amihket pedih hegyelmed kaldnak vélh, a laphátok, meleket a széh folgat s a majomköhet ajtják” – olvasta nagy derültség közepette az egyik szereplő. A felolvasásokon a narrátori szerep mindig Stephanus atyáé volt, kinek az áldásos működése szinte paradicsomi állapotokat, életörömtől sugárzó közérzetet teremtett a túlsó parton. Pár hónap alatt elfeledtük, hogy ide egy dühöngő őrült érkezett annak idején Antonius testvér kíséretében. Ilyen az emberi elme, a felelőtlenségig képes kitörölni emlékezetéből a kellemetlen eseményeket, jelenségeket. Stephanus testvérnek ez a látványos pálfordulása azzal a hittel töltötte el kicsiny konklávénkat, hogy a legjobb úton haladunk, szerzetesi közösségünk visszaszerezte Isten egy eltévelyedett bárányát, akinek hatalmas élettapasztalatára, írástudására, a szépmesterségekben való jártasságára, műveltségére szinte nélkülözhetetlenül szükségünk volt. Irodalmi, színházi serénykedése valóságos gyógyító hatást hozott a túlparti telepre, amely, felületesen szemlélve, inkább hasonlított az elíziumi mezőkhöz, mint gyengeelméjűek táborához. Ezt a látszatott tovább fokozta Stephanus atyának egy újabb fellángolása, amely által szinte valóságos művészteleppé vált a dzsungelnek ez a szeglete. Ő ugyanis, különböző növények gyökereiből, leveleiből, gyümölcséből, kérgéből, és ásványi agyagporokból olyan festékeket kotyvasztott, hogy a világ legnagyobb piktorai is megirigyelhették volna. Gondozottjainknak csak ez kellett. Mindenki a piktúra virágos mezejére lépett. Mindenki festett, mindent és mindenhol, még az árnyékszékeket is kipingálták, mások festett szobrokat alkottak (ha egyáltalán alkotásnak lehet nevezni az őrültek mázolmányait), enyhén szólva egy kicsit felborult a tábor rendje, mert mindenki transzban élt, a mázolás bűvöletében. Olyan ápoltunk is volt, aki az éjszakai sötétség leple alatt, holdvilágnál dolgozott, aminek eredményeként a nappali világosságon a legbizarrabb művekkel szembesültünk, amelyeken a fehér ember fekete, a fekete fehér lett, az indiánok pedig zöldben pompáztak, az eső pirosan hullt s fehér keselyűk repdestek a fekete Hold körül.
Ha alaposan meghányom-vetem ezeket a történéseket, most azt kell jelentenem Krisztusban tisztelt elöljáróimnak, hogy ez a pingálási őrület – mert végül is az volt: dühödtség! – lett a későbbi bajok forrása. Piciny redukciónk elöljáróit bizonyára a legmagasztosabb szándékok vezérelték, amikor úgy döntöttek, hogy Stephanus testvért átköltöztetik közénk, a kolostorba, ahol hatheti penitencia után újból csuhát öltött, és elfoglalt a keringő végénél egy különálló, magányos hátsó cellát. Most, utólag visszagondolva az akkori történésekre, meg merem kockáztatni azon vélekedésemet, hogy Stephanus testvérünk átcsalogatásának az elsődleges szándékát nem a ferences regulákhoz való visszatérés reménye, az újbóli beilleszkedés illúziója vezérelte, hanem valamiféle földközeli tervnek a kivitelezése, amit csakis ő tudott véghez vinni. Ő ugyanis, az átköltözés ötletének kirügyezése utáni napokban, határozottan ellene mondott ennek az javaslatnak. Most már nyugodtan mondhatom: az ördögnek is! Egyértelműen kijelentette, határozottan állította, hogy ő a túlparti telepen, a „bolondok hajóján” jól érzi magát, nem szenved semmiben hiányt, s csuhátlanul is Isten dicsőségére dolgozik. Itt az enyéim között vagyok – mondta –, bízom bennük, s aki bízik, az nem csalatkozhatik. Ekkor ismertette az egyik atya – nevét most nem említem –, azt a tervet, amelyet akár mézesmadzagnak is lehet nevezni, hisz Stephanus testvérünk hirtelen felujjongott, nem tudott nemet mondani. Rendházunk elöljárói egy Keresztút megalkotását tervezték el a kápolnánk mögötti sziklás dombhátra, ami - valljuk be őszintén -, ragyogó szándék volt, hisz egy gyönyörűen megépített Via dolorosa az őserdő eme szegletében nem maradhatott volna hatástalanul a környékbeli félig megtérített, félig még pogány őslakókra. Mert más szóban hallani a szenvedéstörténetet, és más látni, szinte elevenben átélni azt! Biztosak voltunk abban, hogy Stephanus testvér olyan Golgotát épít, amelynek hatása vérig ható nyomokat hagy azokban, akik végig fogják majd járni. Szerencsénk volt, mert ő is, mint aki hirtelen megvilágosul, szinte üdvrivalgással fogadta az ötletet: átköltözött a kolostorba. Hat hét alatt bejárta a leendő Keresztút helyszíneit, napokig bolyongott az erdőben, a legfinomabb faesszenciák után kutatva. Először a folyó partjaiból kikotorható, különböző színű agyagféléket morzsolgatta, gondolom, kiégetett kerámia alakokból akarta megalkotni Golgotánkat, de végül is a fa mellett döntött. Ennek utána a gyengélkedőnek is nevezett rózsaszín telepről áthozott nyolcat a „legtehetségesebb” faszobrászokból és pingálókból, az ottmaradottak nagy bánatára, akik továbbra is hódoltak a Stephanus testvér által elkezdett „művészeteknek”, de az ő hiányában egyre zűrzavarosabbak lettek cselekményeik.
Drága testvérünk pedig munkához látott, megszállottan, éjt-napot nem ismerve, már-már isteni elragadtatásban alkotott. Miután az őserdőben rátalált egy erős, világos textúrájú, óriásra növő fafajtára (nevét tőlem, európaitól, hiába is kérdik, talán valami palisszanderféle lehetett), amelynek az átmérője két métert is meghaladta, hozzáfogtak a kitermeléshez. Ekkor létesítettük igavonó karámunkat is, két pár öszvért és tucatnyi csacsit vásároltunk a Pucallpa-i piacon. Ezek nélkül az igavonók nélkül ugyanis semmiképp sem tudtuk volna kivontatni a sűrű rengetegből a másfél-két méter átmérőjű s majd négy méter hosszú rönköket, amelyekre majd a keresztút stációinak domborműveit vésték az alkotók. Talán fél év is eltelt, amíg a 14 oszlop a helyére került. Ekkor hálaadó istentiszteletet tartottunk, házfőnökünk megáldotta az oszlopokat, arra gondoltunk, pár nap pihenés jót fog tenni valamennyiünknek, de Stephanus testvér még a mise utáni agapét sem várta meg, nyolc társával hozzákezdet a Golgota oszlopainak megmunkálásához.
Krisztusban igen tisztelt Atyáim! Azt jelenthetem, hogy a csoda megtörtént, hisz alig egy év alatt Stephanus irányításával és emberpróbáló munkájával elkészült kolóniánk büszkesége: a Kék Golgota! Hogy miért kék? A stációk hatalmas faoszlopainak alapszíne a kék lett. Stephanus testvérünk azzal magyarázta ezt a választását, hogy a madonna-kék nemcsak a Szentséges Szűz boldogságának, tisztaságának a jelképe, hanem az Egyszülött Fiú mártíriuma is ebben az egész világot elárasztó égszínkék magzatvízben, irgalomban történt. Rendtársainkat eléggé megdöbbentette ez a filozófia, de egészében véve nagyon elégedettek voltak a Golgota Coelis ötletével, amelynek domborművein a dolgok a kék szín különböző árnyalataiban pompáztak. Az asszonyokat kivéve az alakok, a keresztút közszereplői, vörös-piros árnyalatokban, valahol a naiv és a naturalisztikus határán jelentek meg a hátterekben, ahonnan Megváltónk mészfehér alakja oly gyönyörűségesen tűnt elő, akár egy felszállni akaró, haldokló hattyú. Megjegyzem, hogy Stephanus testvér filozófiája a madonna-kékről csak az első stációknál érvényesült, felfele haladva a Keresztúton a világoskék egyre sötétebb árnyalatokba alkonyodott, az utolsók fele már-már feketébe szomorodott.
Elbűvölten, az elragadtatástól a katarzisig jártuk elkészülte után a Jézushágójának is nevezett Kék Golgotánk stációit. Megdöbbentett az alkotás nagyszerűsége, megjelenítő ereje, nem hittük volna ugyanis, hogy Stephanus testvér segédeivel ily hatalmas tettekre képes. Bíztunk ugyan benne, de miután szigorúan megtiltotta valamennyiünknek, hogy a munka befejezéséig pillanatra is betekinthessünk az alkotás folyamatába, kétkedve-reménykedve vártuk a teremtés befejeztének magasztos pillanatait.
Elénekeltük a Te deumot és buzgó imádságok közepette elindultunk Kék Kálváriánkon. Egyik csodálatból a másikba estünk ennek a megszállott embernek az alkotásától. Elragadtatásunk a XII. stációig tartott!
Ekkor a templomigazgatónk, egy nemrég Galíciából érkezett volt jezsuita testvér – nevét nem írom le, mert nem akarom a rosszindulat bűnével vádolni – felüvöltött: „Blasfemia! Blasfemia! Injuria! Háromszor is injuria! Meggyalázta, meggyalázta Krisztusunkat!” Csak első döbbenetünk után vettük észre, hogy a kereszten kiszenvedő Megváltónk korpuszát ágyékkötő nélkül, szemérmetlenül, annyira naturalisztikusan ábrázolták – kifaragták a nemi szervét is –, hogy az már kimerítette a szentséggyalázás bűnét. Oly ribillió tört ki, mint amilyen a szigeten lévő őrültjeink között is ritkán fordul elő. Stephanus testvér letaglózottan állt – mintha ő lenne az, akit keresztre akarnak feszíteni –, egy néma pillanatban csak annyit mondott: „Hazugság az egész. Csak nem hiszik tiszteletre méltó testvéreim, hogy a Koponyák Hegyén, amikor a keresztreszegezés előtt Krisztus Urunkat gyilkosai megfosztották ruháitól, rajta felejtették az ágyékkötőt is? Anyaszült meztelenül feszítették a keresztre, hogy még jobban meggyalázzák. Testvéreimnek eme dührohama inkább emlékeztet a farizeusok cselekedetire, mint Krisztus Urunk megváltó szeretetére!”
Ezzel hátat fordított és otthagyott valamennyiünket a XII. stáción.
Templomigazgatónk parancsára Stephanus testvér egyik segédje még aznap kivéste a megfeszített ágyékát, és egy elég otromba faragvánnyal eltakarták szemérmét. A másnapi felszentelésre ezrek gyűltek össze, térden állva járták vezekelve végig a Kék Golgotát, közöttük számos indián, némelyikük teljesen meztelenül, mert némely környékbeli törzsnek ez a természetes „viselete”. Érdekes módon ezen nem botránkozott meg senki, nem háborogtak azok, akik egy nappal előbb ördögöt, szentséggyalázást emlegettek. Nekem, azóta is, fájó hiányérzetem van, valahányszor a XII. stáció felé sétálok, bizonyos vagyok benne, hogy eredeti állapota egyáltalán nem botránkoztatta volna meg a környékről erre járó megtérítettek százait, de még a gyengeelméjű ápoltjainkat sem, mert az, ami a mi európai gyökerű álszemérmességünknek égbekiáltó, sátánnal való cimborálást jelent, az az itt élőknek nem más, mint maga a természetes életforma. Itt a testiség nem tabu, hiedelmeikben már-már kultikus szerepe van. Nem akarok én erről hosszabban értekezni, csak így utólag eltöprengve, halkan akarok hangot adni azon szerény véleményemnek, hogy nem szabadott volna Stephanus testvérünket megbántani, megalázni. Akkor talán a további történések nem a borzalomnak, a rettenetnek a jegyében alakultak volna.
Többé nem vettük szavát. Bezárkózott cellájába, sem a miséken, sem az ájtatosságokon nem vett részt. Időnként, ha elhagyta minden bútorzatot nélkülöző celláját, jobbára a gazdasági udvar felé vette az útját, itt is csupán az Asinusok karámjánál időzött, az egyik szolgabarát szerint beszélgetett is a Krisztus keresztjét viselő nagy fülű csacsikkal, előszeretettel simogatott, etetgetett egy fehér színű szamárkancát, amelynek a hátán fekete kereszt volt. Legtöbbször a csordától elkülönülve álltak a karám egyik sarkában, olyan szomorúak voltak, mint post coitus az állatok. Az általa alkotott Golgotát messze elkerülte, de kerülte a refektóriumot is. Előre ezzel nem is törődtünk, arra gondoltunk, hogy idővel majd megbékül, s visszailleszkedik közösségünkbe. Nem így történt. Senkiben fel sem merült a kérdés: hogyha kerüli a refektóriumot, a napi étkezéseken nem vesz részt, akkor mivel táplálkozik. Egyik szolgabarát hívta fel a figyelmünket arra, hogy a szamarak karámjától visszatérőben hóna alatt mindig egy nyaláb füvet visz magával. Először arra gondoltunk, hogy fekhelyét akarja ezzel kényelmesebbé tenni, hisz cellájában még priccs sem volt, a csupasz földön hált. Gyarló az ember, gyarlóak vagyunk mi, Isten szolgái is. Egy idő után, amikor már soknak tűnt az odúba behordott fű mennyisége, titokban meglestük testvérünket. Egyetlen evilági vagyontárgyán, a fabőröndön üldögélt. És ette a füvet! Igen, Krisztusban nagyon tisztelt atyáink, Stephanus testvérünknek már hetek, hónapok óta közönséges réti fű volt a tápláléka! És az emberi hitványságnak, balgaságnak, botorságnak, közönségességnek nincsenek határai. A leskelődő társaságból, a füvet majszoló Stephanus testvér láttán, valaki felröhögött. Szegény, tetten ért testvérünk első riadalmában eldobta a kezében szálazott füveket, s akár a szükségét végző állat, olyan kiszolgáltatottan, nyomorultan tekintett ránk, majd felüvöltött, és mint egy gyökér nélkül maradt facsonk, elvágódott a cella a földjén. Valamennyien berohantunk, mert azt hittük, hogy kimúlt ebből az árnyékvilágból. Megmasszíroztuk szíve tájékát, végtagjait, vízzel locsoltuk, egy idő után magához is tért. Nézett, hosszan körbehordozta tekintetét rajtunk, aztán csak annyit mondott: „Takarodjanak!” Ez volt az egyetlen, utolsó szó, amit Stephanus testvérünktől hallottunk.
Első döbbenetünk után leültünk tanácskozni. Konklávénk valamennyi tagja, azt hiszem, egy kicsit magába szállt, megértettük, hogy nem akárki élt évek óta közöttünk. Beláttuk, hogy alpári, közönséges módon viselkedtünk testvérünkkel. Nemcsak a Golgotán aláztuk meg, hanem legbensőségesebb köreit zavartuk meg. Nem esek a vulgaritás bűnébe, ha azt mondom, hogy beleköptünk a levesébe. Még aznap úgy döntöttük, hogy Stephanus testvért visszavisszük a túlpartra, rózsaszín őrültjeink közé, oda, ahol nagyon jól érezte magát, hisz ott és akkor, skizofrén állapotából annak idején kigyógyulni látszott. S ahová vissza is várták, hisz kolostorunkba való átköltözésekor zokogva kísérték ki „testvérei” – mert annak nevezte a rózsaszín telep bolondjait - a folyópartra. Eldöntetett tehát, hogy már másnap hajnalban két szolgabarát átevez vele a folyón. Az aznapi vesperason már ennek sikeréért zsolozsmáztunk.
Hajnalban, harangszó után cellájához indultunk. Irgalmas isten! Stephanus testvér nem volt sehol. A cellában egy eléggé elgebésedett, szőrehullató Asinus csődör ropogtatta a faládáról a szénafüvet! Jöttünket többszörös iázással fogadta. Mikor egyik testvérünk közeledni próbált hozzá, két hátsó patájával szabályosan mellbe rúgta. Tanácstalanul álldogáltunk egy darabig, mikor gvardiánunk azt az utasítást adta, hogy számoljuk meg a karámba lévő csacsiállományt, onnan biztosan hiányozni fog egy a tizenkettőből. Mindannyian bizonyosak voltunk benne, hogy Stephanus testvérnek egy újabb tréfájával, cselvetésével állunk szembe. Ő valamerre elkódorgott, s addig őt helyettesítendő, cellájába vezette a karámból az egyetlen szamárcsődörünket. A szolgabarát lélekszakadva rohant vissza: – Megvan mind a tizenkettő! Hiánytalanul megvan mind a tizenkettő!
Általános lett a zűrzavar. Ha ott megvolt a tizenkettő, akkor kolóniánkon eggyel több, tehát 13 Equus asinus asinus van! Honnan került ide a tizenharmadik, tettük fel egymás szavába vágva a kérdést. A mögöttünk lévő rengeteg felől nem jöhetett, nem hozhatta senki, hisz az áthatolhatatlan. Ha pedig valakik az éjszaka leple alatt a folyón, dereglyével hozták ide, akkor azt észre kellett volna vennünk. A kikötőben állandó őrséget tartottunk éjszaka is! Másrészt a kolónián elég szép számmal lebzselő kutyafalka minden mozdulatot jelez, ide egy tizenharmadik szamarat nem hozhattak volna titokban, anélkül, hogy eget-földet felverő kutyavonításoktól hangos ne lett volna az éjszaka. Egészen biztos, hogy észrevettünk volna egy ilyen bizarr szállítmányt. De amint nem hozhattak éjszaka ide semmit, úgy el sem vihettek senkit, tehát Stephanus testvérünket sem! Summa summarum: 1820. december 21-ének hajnalán kolóniánkról eltűnt egy ember, s gazdagabbak lettünk egy Equus asinus asinus csődörrel!
Miközben Stephanus testvér cellájából kirángattuk a megátalkodott szamarat – nem volt könnyű munka –, s átvonszoltuk a karámba, időnk sem volt elgondolkodni a történteken. A karámnál újabb ribillió történt. „Asinus ménesünk” valamennyi egyede – kivéve a piszkosfehér színű kancát – megvadult, borzalmas iázással, rekegéssel rúgta, harapta a semmiből ideterelt tizenharmadikot. Mert valóban a semmiből jött. Ezeknek a jámbor állatoknak oly mérvű megvadulásával szembesültünk, amelyre semmiféle magyarázatot nem tudtunk adni. A megvadulást még jobban tetézte a négy öszvérnek a riadalma is, aminek az lett az eredménye, hogy az egész állomány kitört az amúgy is rozoga karámból, s zászlósra felcsapott farokkal, a világ négy égtája felé vágtatott. Estére csak sikerült visszaterelni, egyenként visszacsalogatni a palánk mögé szinte az egész állományt. Kettő azonban hiányzott: a cellából kivezetett „csoda” csődör és a fehér kanca. Eltűntek az őserdőben. Ekkor mondta az egyik öreg testvérünk, hogy bizonyára elmentek meghalni. Köztudott ugyanis, hogy ennek a, Krisztus urunk „lovaként” emlegetett, a Megváltó keresztjével megpecsételt állatnak a kimúlását soha senki sem látta. És valóban ez történhetett, mert két-három napra rá a kolónia kutyafalkája vonítva rohant be az erdőbe, ahonnan pár óra teltén jóllakottan tértek vissza, véres állattetem-cafatokat vonszolva az agyaraik közt.
Krisztusban nagyon tisztelt Atyáink!
Elnézésüket kérem, amiért ilyen hosszasan írtam le Stephanus testvér történetét. Nem tettem volna ezt, ha ezzel lezárult volna az egész história. De oly mértékű zűrzavar uralkodott el ezeknek utána kolóniánkon, amelynek lecsendesítése és rendezése már meghaladja a mi szerény képességeinket. Elöljáróink segítsége nélkül semmiképpen nem tudunk úrrá lenni a helyzeten, felemelkedni hétköznapjaink összezavarodott rendjén, visszatérni eredeti reguláinkhoz.
Hiába akartuk titokban tartani a megtörténteket, nem tudtuk ezt megtenni. Lehetünk mi a mi Urunknak és Istenünknek szerény és elkötelezett szolgái, amit két ember tud, az már nem lehet titok. A történtekről közösségünknek is megoszlott a véleménye, legtöbbje azt az álláspontot képviselte, hogy a Sátán fondorlatai gyalázták meg kolóniánkat, Stephanus angyalbőrbe bújtatott közönséges ördögfattyú volt, aki magát a rontást hozta közénk. Ki kell füstölni még az írmagját is, celláját fel kell gyújtani, egyetlen vagyonát, könyvesládáját nyilvánosan elégetni s az általa épített Keresztutat le kell rombolni. Kisebbségben voltunk azok, akik úgy véltük, hogy Stephanus testvér átváltozása Megváltónk által megszentelt „lóvá”nem értelem nélkül való, ezzel a travesztiával egyfajta csoda történt, áldozati csoda.
Arra kérjük tehát rendtartományunk elöljáróit, hogy egy apostoli vizitáció keretében tisztázzák az eseményeket és döntsék el: a Sátán járt-e közöttünk, vagy csoda, jelenés történt. Mi nem tudjuk mindezt eldönteni. Viszont eldöntötték gondozottjaink és a környékről idezarándokoló, megtérített, istenfélő indiók. Ők egyértelműen csodát emlegetnek, hisz ősi vallásuk reminiszcenciái elevenek még, és nem látnak semmi kivetnivalót abban, hogyha egy ember valamilyen szent állat alakjában jelenik meg, ha átváltozik, és új életet kezd. De csodáról beszélnek, és megrögzötten hiszik azt bolondjaink is, hogy Stephanus testvérünkkel csoda történt. A bennszülöttekkel együtt mindenféle szertartásokat rendeznek az emlékezetére, éjszaka áldozati tüzeket gyújtanak, deszkacellája valóságos zarándokhellyé vált, amit kívül-belül kidíszítenek, állandóan friss virágokkal, girlandokkal, különböző totemekkel díszítik. A legborzasztóbbat azonban Stephanus volt „művésztársai” cselekedték. Minden ellenkezésünk dacára, szinte már erőszakosan, a Golgota tetejére, a XVI. stáció fölé egy hatalmas totemet faragtak, s állítottak, amelyet a görög félistenek, a kentaurok mintájára alkottak meg, azzal a különbséggel, hogy itt fordítva léteznek a dolgok: a szobor alsó része emberi formát öltött, köldökétől fennebb pedig egy szárnyas lóféle repül az ég felé. A totemet állandóan őrzik, minket a közelébe sem engednek, és a legbizarrabb szertartásokat végzik körötte, állandóan szólnak a dobok, a sípok, önkívületben táncolnak, vonaglanak körötte. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy valóságos boszorkányvecsernyéknek, sátáni orgiának lett a helyszíne ez a valamikori „békés” szegelete a rengetegnek. Mi pedig tehetetlenek vagyunk. Kérem tehát főtisztelendő atyáimat, hogy jöjjenek, s hozzák el közénk, fehér galambként, a béke megszentelt olajágát.

Szentségeteknek alázatos szolgája:
Fra Anzelmus Neckar

Pucallpa, 1821. január

(Latinból fordította: Fra Bódog Leonard)

* Idegenkezű jegyzet a Glossza című vers hátoldalán: Egyszer Cuzcóban felállt egy rumoshordóra, s elszavalta királyellenes átokversét és a Simon Bolivárnak ajánlott ódáját, ahonnan a csőcselék egy árnyékszék tetejére lendítette fel, ahol másodszor is elzengte lelkesítő dörgedelmeit. Ha, ha, ha…

** Bejegyzés ugyanazon vers hátoldalán: Állítólag ő fedezte fel (megj.: mármint Zazpi) s írta le a Veratum Zazpiensis nevezetű, a Melanthiaceae, vagyis a Sötétvirágfélék családjába tartozó növényt… Vagyis a közönséges zászpát… Ha, ha, ha…

.: tartalomjegyzék