Cikk A Njm0 - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 – Február
2017 – Január
2016 – December
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2008 - November
Sólyom Andrea

Korrekciók közelmúltunk társadalomtörténetéhez (Oláh Sándor: Kivizsgálás. Írások az állam és a társadalom viszonyáról a Székelyföldön)

Oláh Sándor harmadik könyvében az állam és a társadalom viszonyának „kivizsgálásával” kísérletezik, két – a köztudatban egymástól élesen elkülönülő – történeti korszakban: az 1940–44 közötti székelyföldi „magyar időben” és a szocialista korszakként ismert félmúltunkban.
Annak ellenére, hogy a szerző nem szorul bemutatásra – a hazai, valamint a magyarországi társadalomtudományi szakirodalom jegyzi műveit –, fontosnak tartok néhány gondolatot megjegyezni róla. Azon kevesek közé tartozik, akik az elmúlt két évtizedben folyamatosan kiemelkedő tudományos teljesítménnyel jellemezhetőek. Társadalomkutató, elsősorban nem íróasztali szobatudós, hanem terepkutató. Elméleti és módszertani szempontból kifogástalan tudományossággal a terep iránti kivételes alázattal kutat, illetve olvasmányos elemzésekben tárja fel az olvasóközönsége számára a levéltári- és sajtóanyagok, az interjúk és megfigyelések tapasztalatait, szintéziseit. A csíkszeredai Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport alapító tagja, amint a Transindex internetes portálon működő vendégoldalából kiderül, három könyv, száznál több szakcikk, tanulmány szerzője, amelyek nívós társadalomtudományi folyóiratokban jelentek meg. Kutatási területei szerteágazóak, mégis összefüggőek, amelyek közül a teljesség igénye nélkül említenék néhányat: az identitás, a családi gazdálkodás, az etnikumközi kapcsolatok, a migráció és az ehhez kapcsolódó életformaváltás, a hatalom és a társadalom viszonyának 20. századi jelenségei. De foglalkozik a 21. századi vállalkozástörténetekkel is. Könyveiről a Korunk, a Székelyföld, a WEB, a Látó, a Szociológiai Szemle, valamint helyi lapok hasábjain jelentek meg recenziók szociológus, néprajzos, antropológus, történész szakmatársak tollából. Amint azt a recenzensek szakterülete is sejteti, Oláh Sándor munkáiban megvalósulni látszik a társadalomtudományok művelői körében olykor célként kitűzött, máskor hiányosságként sokat emlegetett inter- és multidiszciplinaritás, a jelenségek több tudomány eszköztárának felhasználásával történő megközelítése. S hogy nemcsak potenciális olvasóközönségét vehetjük számba, kiderül a szerzőre történő hivatkozások igen magas számából is.
Kutatásai terepe elsősorban szűkebb szülőföldje, a két Homoród mente, másodsorban a Székelyföld, Erdély. De munkájában nem is a földrajzi terep a fontos, hanem az itt tapasztalt problémák, jelenségek felmérése, értelmezése. Forrásai levéltári- és sajtóanyagok, interjúk, megfigyelések, jegyzőkönyvek, jelentések, levelezések, naplók. Könnyű dolga van-e? Helyzete egyrészt szerencsés, mivel olyan korszakot kutat, amelynek szereplői közül szép számmal vannak még az élők sorában. Maximálisan tudatában van annak, hogy a személyes emlékezet szelektív, a szereplőkben – részben a vizsgált időszak óta eltelt évek tapasztalatai nyomán – átértékelődtek, megszépülhettek az események, jelenségek. Másrészt nehéz dolga van, mert a kutatott periódusról rendelkezésre álló levéltári- és sajtóanyagok magukon viselik a hatalmi rendszerek jegyeit: torzításokat, elhallgatásokat, hamisításokat. Éppen az írott források sajátosságai miatt van akkora jelentősége annak a terepmunkának, amit Oláh Sándor végez, és annak a kutatói habitusnak, mellyel az események mikrotársadalmi mintáit értelmezi, megérti. Ha valaki a jelenkorkutatás e szeleteinek ered a nyomába, empirikus kiindulópontokra lelhet a szerző írásaiban (Gagyi, 2002). A közelmúlt társadalomtörténetének vizsgálatával, amely részben a korábbi rendszerspecifikumok következtében kevéssé kutatott – ahogy Peti Lehel fiatal néprajzos a Csendes csatatérről írott recenziójában fogalmaz – „számos olyan általános társadalmi működésbeli törvényszerűséget tár fel, amely a korszak vizsgálatával foglalkozó kutatók számára megkerülhetetlen” (Peti, 2006: 152).
Mindhárom könyv egyik, ha nem a legfontosabb sajátossága, hogy átírja vagy korrigálja az elmúlt több mint fél évszázadról a köztudatban elterjedt diskurzusokat. Munkáinak hiánypótló jellegét az egyik recenzens azzal is indokolja, hogy a társadalmi valóság olyan dimenzióit tárja fel, amelyek csupán a ránk maradt írásos forrásokra hagyatkozva elsikkadnának, nem lennének megjeleníthetőek. Szintén mindhárom könyvére jellemző, hogy a kutatás folyamatában makro- és mikroszintű megközelítéseket egyaránt alkalmaz (az állam és társadalom viszonyának elemzésében mindkettőre szüksége van).
Kinek szólnak e könyvek? A bevezetőben felsorolt szakmák kutatói, egyetemi hallgatók mellett a korszak szereplőinek, azoknak, akiket ma – szép magyar szóval – stakeholder-eknek nevezünk, akik érdeklődnek azon események történeti, antropológiai értelmezése iránt, amelyeknek részesei voltak, de azoknak az úgynevezett kívülállóknak is, akik a közelmúlt és a jelen székely falujának hétköznapi élete iránt érdeklődnek. Végül, de talán az elsők között ajánlhatók a politikusoknak, politikacsinálóknak. Nekik pedig mind tartalmi, mind szemléletbeli tanulságokkal szolgálnak. Tartalmilag abban az értelemben, hogy például a Kivizsgálásból kiderül, hogy az 1940 és 1944 közötti magyar kormányzat modernizációs kísérleteinek, kezdeményezéseinek több olyan formája volt, amelyeket a szakpolitika-csinálók a jelen viszonyai között is hasznosíthatnának, adaptálhatnának. Igaz, hogy egy centralizáltabb kormányzat politikájáról van szó, amely mégis összehasonlíthatatlanul következetesebb, a társadalmi igényekre érzékenyebb volt annál, mint amit a rendszerváltás óta eltelt periódusban tapasztaltunk, például a mezőgazdaság, oktatás, egészségügy területein. A szerző kutatásainak – akár a társadalom-átalakító kísérletekben is hasznosítható – következtetése az, hogy függetlenül a hatalmi ideológiáktól a huszadik század egyetlen periódusában sem voltak hosszú távon sikeresek és hatékonyak az olyan felülről jövő kezdeményezések, amelyek figyelmen kívül hagyták a lenti társadalom akaratát, szempontjait, rezdüléseit. Ebből pedig szükségszerűen arra a következkeztetésre jutunk, hogy a 21. században sem lesznek hatékonyak az íróasztalnál, külső szakértők elképzelései szerint tervezett olyan fejlesztési beavatkozások, amelyek elhanyagolják a társadalmi szempontokat, elvárásokat. A napjainkban divatos projekt-központúság világában csak a helyi társadalommal együttműködve, ahhoz alázattal viszonyulva van esélye annak, hogy ne csak az íróasztalfióknak készüljenek a fejlesztési stratégiák. E szemléleti perspektíva fontosságát, illetve ennek hiányát, problémaként a szerző már a 2004-ben megjelent Falusi látleletek előszavában megfogalmazta: „A fejleszteni kívánt térségekben valóban újszerű nyelvezet forgalmazói azonban ritkán, vagy egyáltalán nem szállnak alá az itt élő társadalmi csoportok mindennapjainak szintjére” (Oláh, 2004: 5). Azt gondolom, hogy érdemes megfontolni ezt a problémát. A stratégia-készítés tanulásának kezdeti periódusában tartunk, még nincsenek szűrők, és még nem telt el elég idő ahhoz, hogy kitapintható legyen, milyen eredményekre vezetnek.
És most lássuk, miről szól a frissen megjelent Kivizsgálás. A címválasztást két dologgal is magyaráznám. Egyrészt mondhatjuk, hogy a szerző a huszadik század második felében a társadalom uralásában gyakorolt hatalmi technikák közül egy jellemző metaforát választott, másrészt a kivizsgálás metafora interpretálható a kutatás, utánajárás szinonimájaként is. A tanulmányok egy része már megjelent hazai és magyarországi társadalomtudományi szakfolyóiratokban, egymás kontextusába helyezve mégis egész más hatást keltenek.
A Kivizsgálás írásait a szerző két fejezetbe tagolta, amelyekben a köztudatban két élesen elkülönülő társadalomtörténeti korszakot vizsgál. Itt érdemes visszautalnunk arra a sajátosságra, amely nemcsak ezt a könyvét jellemzi, miszerint átírja vagy korrigálja az egyes periódusokról a köztudatban elterjedt nézeteket. A könyvből kiolvashatók az 1940–1944 közötti „magyar világ” és az 1948–1989 közötti korszakok hatalmi gyakorlatában megvalósult hasonlóságok, mind a politikai intézkedések, a modernizációs törekvések, a tulajdonhoz való viszony, a hatalmi beavatkozások szférájában, mind a társadalom befogadói oldalán, a válaszreakciók, a centralizáló törekvésekkel, a gazdasági elvonás különböző formáival való szembehelyezkedés (elkerülés, hárítás, rejtegetés, védekezés) formáiban. A szerző feltárja, hogy számos olyan hatalmi technika, amely úgy él a köztudatban, mint a szocialista rendszer találmánya, valójában már a negyvenes évek első felében gyakorlatban volt.
A Kedvezmények és konfliktusok kora fejezet az 1940–1944 közötti periódus fejlesztési intézkedéseit és ezeknek hatásait a hétköznapok világára Csík és Udvarhely megye példáján mutatja be. A szerző az itthoni és budapesti levéltárakban kutat, majd kimegy terepre, és a korszakot átélt idős emberektől visszaemlékezéseket gyűjt. De forrásaiul szolgálnak a korabeli sajtóanyagok és a társadalmi kérdéseket feszegető folyóiratok is: a Hitel, a Közgazdasági Szemle, a Magyar Szemle, a Magyar Statisztikai Szemle, a Csíki Lapok, a Csíkvármegye Hivatalos Lapja, a Hargita, a Hétfői székely nép, az Erdélyi Gazda stb. Mondanivalóját tizenkét alfejezetbe szerkeszti. Bevezetésként megismerkedhetünk a székelyföldi megyék korabeli helyzetével, gazdasági ágazatonként felmerülő problémáival, a társadalmi viszonyok belső ellentmondásaival.
A szerző számbaveszi azokat a szerteágazó kormányzati fejlesztési terveket, amelyek célja a különböző fejlettségi szintű magyar területek „egybehangolása” volt, illetve amelyek történelmi jóvátételt céloztak. A fejlesztő jellegű beavatkozások kiterjedtek a különböző gazdasági ágazatokra és társadalmi alrendszerekreis (közlekedés, növénytermesztés, állattenyésztés, kereskedelem, pénzügyi tranzakciók, idegenforgalom, fakitermelés stb.). A székely népfölösleg kérdésének kezelésére telepítési akcióterveket dolgoztak ki. A kötetben részletesen bemutatásra kerülnek az alkalmazott támogatási formák és a kivitelezésben szerepet játszó intézmények.
A mezőgazdaság területén foganatosított támogatási formák közül csak jelzésszerűen szeretnék néhány példát megemlíteni: tanfolyamok indulnak, raktárhálózat létesül, gépesítés történik (kedvezményes gépvásárlással), tejfeldolgozó üzemek jönnek létre. A magánépítkezésekre is nyújtott támogatást az állam, például silóépítésre 50% önrész mellett lehetett kormányzati finanszírozáshoz jutni.
A sok jelentős fejlesztési eszköz közül fontosnak tartom kiemelni a mezőgazdasági ismeretek terjesztését, amelyet a kormányzat alap-, közép- és felsőoktatási szinteken, versenyek, kiállítások, ösztöndíjak, mintagazdaságok, téli tanfolyamok révén valósított meg. A képzési rendszernek a szerző is külön alfejezetet szentel. Kiderül, hogy a két székely megyében az alapfoknak megfelelő téli és alkalmi gazdasági tanfolyamokat tömegesen igénybe vették. A helyi gazdasági intézmények vezetését is ilyen jogosítványok megszerzésétől tették függővé, de ezen a téren gondok is felmerültek a helyi társadalom befogadókészségével kapcsolatban.
A településfejlesztési lépések többsége pozitív visszhangra talált a helyi társadalomban. Kivételt a városokba beolvasztani kívánt falurészek lakossága képezett, amely ragaszkodott lokális identitásához. Erről a területről két beszédes példát szeretnék kiragadni. Az egyik a csíkszeredai, a másik a székelyudvarhelyi településfejlesztés elképzelések fogadtatása. Csíkszeredában a fürdőhelyek és Csíksomlyó kiépítésére, az idegenforgalmi jelentőségű adottságok fejlesztésére esett a fő hangsúly. Csíksomlyóra tervezték a Csíki Székely Múzeum telepítését. Csík vidékét mind idegenforgalmi, mind állattenyésztési szempontból a svájcihoz hasonlították, a Csíki Néplap hasábjain felszólításként is megfogalmazódott az igény: „Csíkból egy kicsi Svájcot kell teremtenünk”– írta a lap (Oláh, 2008: 133). A sors iróniája, hogy a csíkszeredaiak a legnagyobb fejlesztési perspektívát, a város idegenforgalmi centrummá válását az Udvarhely és Csíkszereda közötti vasútvonal megépítésétől remélték. A településfejlesztés helyi percepcióinak másik szemléletes példája az udvarhelyi útépítések fogadtatása egy bikafalvi interjúalany visszaemlékezésében: „mikor fölértünk oda, ha szekérrel mentünk, akkor is mondtuk, hogy na, itt van Magyarország” (Oláh, 2008: 179).
A szociális szolgáltatások területén a kormányzati, közigazgatási intézményeknél fontosabb szerepet játszottak a társadalmi szervezetek, amelyek a szerző szerint a hagyományos kölcsönös segítségnyújtás működéséről nyújtanak információt. A társadalmi szervezetek a segélyezésre jogosultak kijelölésében is részt vettek.
Levéltári kutatásai közben a szerző olyan iratokat is elemez, amelyek a helyi és a központi hatalom kapcsolatában gyakorolt kijárási technikákat dokumentálják. Ilyenként említhető a gyergyói polgármester levele a földművelésügyi miniszterhez, amely tekintélytisztelően közvetíti a gyergyóiak elégedetlenségét a város hiányos intézményellátottsága miatt. A két megye intézményvezetői által fogalmazott, támogatásokat kérő, indokló folyamodványaiban felsorakoztatott érvek sok esetben nem gazdaságiak, hanem a központi kormányzat ideológiájában szereplő retorikai elemekre építenek: „hogy a polgárság a kormányzat gondoskodását érezze” (Oláh, 2008: 91), „a hűtőház megépítése által...egyfelől jelentékeny mértékben elősegítjük a Székelyföld vagyonosodását, másfelől szolgálatot teszünk az országnak közellátás terén” (Oláh, 2008: 93), „nem ajándékot kérünk, hanem az eddig is megnyilvánult jóindulat fokozását, kölcsönpénzt kérünk, hogy azt józan, nemzetmegtartó, vagyongyűjtő székely népünkhöz juttassuk el, hogy itt a végvárakon a lelkiek mellett anyagiakban is megerősödve, ezer éves határainkat az idők végezetéig megvédeni tudjuk” (Oláh, 2008: 111).
A „hatalmi írástermelés” elemzése mellett a szerző interjúk segítségével értelmezi a lenti világ percepcióit. A kérdezettek az azóta eltelt szocialista időszak és a rendszerváltást követő következetlen szakpolitikák tapasztalatával gondolják újra – és értékelik pozitívan – a négy éves magyar kormányzat támogatáspolitikáját. Jóval szűkösebb írott források alapján, a székelyföldi EMGE vezetők minisztériumnak küldött jelentéseiből tárja fel és értelmezi a gazdatársadalom életviszonyait. Ezekből a jelentésekből egyfelől kiderül, hogy melyek azok a problémák, amelyek feszültséggel terhelik a társadalom államhoz való viszonyát, ugyanakkor bizonyos társadalmi csoportok között konfliktusokat generálnak, másfelől betekintést nyerhetünk a társadalom állammal szemben alkalmazott ellenállási, elkerülési, hárítási technikáiba, eszközeibe. A hatósági ár- és adópolitika mellett elégedetlenséget szült, hogy a kormányzati politika nem vette figyelembe a megnagyobbodott országon belüli regionális különbségeket, természeti viszonyokat és az ebből következő különbségeket a termelési feltételekben. A kis- és középbirtokosok fő sérelmeit az agrár- és ipari árak közötti nagy különbségek, a bérpolitika, az ipar elsődlegessége, a fokozódó állami beavatkozás a termelésbe, a beszolgáltatás képezték. Az árszabályozásra adott társadalmi válasz az ellenállás, a szabályozás figyelmen kívül hagyása, amely további szankciókat vont maga után. A gazdatársadalom igyekezett akár hamisítások árán is kihasználni az állam által nyújtott kedvezményeket, csalásokat alkalmazni a beszolgáltatások során. Az állam által kibocsátott kötvényeket nem vették igénybe, bizalmatlanul fogadták.
A rendszer egyes intézkedéseivel szembeni ellenállási formák között található a szabályok figyelmen kívül hagyása (pl. az erdőgazdálkodásban), a törvényekkel való szembenállás. Az egyenlő részesedésért az erdőhasználatban a gazdák agresszíven szálltak síkra, ez a magatartás Csíkvármegye Hivatalos Lapjában kommunisztikusnak minősült.
A trianoni területről érkezett hivatalnokok és a helyi értelmiségiek, hivatalnokok között feszültségek képződtek, az érkező „ejtőernyősök” a helyiek munkalehetőségeit csökkentették, társadalmi szokásaik idegenek voltak (a cím- és rangkórság).
A bürokratikus állami intézmények térnyerésével gyengült az erdélyi társadalmi szervezetek hatásköre, illetve az ezekben szerepet vállaló értelmiségiek pozíciója.
A társadalmi kapcsolatok elemzéséből a szerző arra a következtetésre jut, hogy mind a centrum és periféria közötti, mind a periférián belüli viszonyokat tekintve „a feszültségek, érdekellentétek nyílt kihordásának időszakáról beszélhetünk” (Oláh, 2008: 209).
A terjedelmes első fejezet összefoglalójában a szerző számbaveszi azokat az ideológiákat, diskurzusokat, amelyek az állami támogatási formákat, fejlesztő célú beavatkozásokat végigkísérték.
A második fejezetben („Minden új rendbe megy…”) nyolc írás olvasható az 1948 és 1989 közötti időszakról. A szerző regionális, lokális és személyes életutak szintjén tárgyalja ugyanazt a problémát: a hatalom és társadalom viszonyát.
A levéltári, rajoni és községi néptanácsok irataanyagainak elemzésén kívül interjúk készítésével, visszaemlékezések gyűjtésével és feldolgozásával rekonstruálja a kutatott korszak helyi társadalmainak hatalomhoz való viszonyát. Ebben a munkában is problémaként merül fel a hatalmi intézményekben keletkezett források hitelessége. Az említettek mellett szerepet kap a személyes kapcsolatháló mozgósítása a forrásokhoz jutásban. Több esettanulmány elkészítéséhez jut informális csatornákon olyan iratanyagokhoz , amelyek eddig elkerülték a társadalomkutatók figyelmét.
A diktatúrát a maradék autonómia-formák és a pluralizmus teljes felszámolása jellemzi, a hatalom soha addig nem tapasztalt mértékű behatolása a mindennapi életbe. A Magyar Autonóm Tartomány időszakából származó terméseredmények elemzése – annak ellenére, hogy az ellenkező irányú adathamisítás már ebben az időszakban elkezdődött – visszaigazolja azt a rendszerváltás óta számos szociológiai tanulmány által tett megállapítást, mely szerint a szocialista szektornak nyújtott jelentős állami támogatás ellenére bizonyos területeken a magángazdálkodás hatékonyabb az állami és kollektív gazdálkodással szemben.
A szerző MAT-tal kapcsolatos kutatási eredményeiből az derül ki, hogy az etnikai alapon szervezett területi formáció inkább a hatalom eszköze volt, mint a benne élők érdekeinek képviselője.
A szerző a Rendeleti tulajdon-kisajátítás a Magyar Autonóm Tartományban című írásban elemzi azokat a szabályozásokat, amelyek révén a tulajdonformák átalakítása történt az ötvenes években. A román állam és a megalakuló termelőszövetkezetek a negyvenes évek eleji magyar állami gépesítési beruházások haszonélvezői lettek: a rendeleti kisajátításokkal az ötvenes évekre a közös gazdálkodás elindításához szükséges géppark tulajdonába jutottak. A kollektivizálás lezárulásáig (1962) tartó tulajdon-kisajátítások tagosítási törekvésekkel párosultak. A földtulajdonon és a gépállományon kívül az állami tulajdon időről-időre ingatlan-kisajátításokkal is gyarapszik, elsősorban az „osztályidegennek” minősített társadalmi csoportokat fosztották meg „a kizsákmányolás eszközeitől”.
A rendeleti tulajdon-kisajátítás kettős célt szolgált, egyrészt az állami és termelőszövetkezeti tulajdon gyarapításának hatékony eszköze volt, másrészt a társadalom uralásának eszköze, a rendszer fenntartásához szükséges rossz közérzet biztosításának formája.
A Magyar Népi Szövetség sóváradi szervezete1944–1950 közötti történetének bemutatásával (A cukor ügyétől az Internacionálé elénekléséig) a szerző a helyi közösség érdekeire épülő politikai szervezet metamorfózisát dokumentálja. Célja egy össztársadalmi szinten általános probléma mikroszintű bemutatása: hogyan válik a kezdetben helyi érdekeket felvállaló politikai szervezet a központi hatalom, a kommunista párt ideológiai szócsövévé, végrehajtójává, amely alárendelődésével egy időben elveszíti helyi támogatottságát, elidegenedik tagságától. A közölt huszonkét jegyzőkönyv híven tükrözi a metamorfózis stációit. A kezdeti időszak és az 1950-es helyzet közötti szakadékra példa, hogy míg 1945-ben a sóváradi szervezet közvetíti a Magyar Népi Szövetség központjához a helyiek azon akaratát, hogy szüntessék meg az egész észak-erdélyi térségben a beszolgáltatási kötelezettséget, addig 1950-ben hozzászólás nélkül zajlik le a Gazdakör és az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület helyi tagszervezetének megszüntetése.
A következő tanulmány (Társadalmi konfliktusok egy székely falu kollektivizálása idején) a homoródalmási kollektivizálás időszakának társadalmi konfliktusait rekonstruálja hiteles források alapján: egy gazdálkodó naplójából, feljegyzéseiből és egy család Kolozsváron élő, értelmiségi fiuknak küldött leveleiből, amelyeket a szerző a néptanácsok irataiból származó adatok felhasználásával egészít ki. Ezzel hozzájárul a kollektivizálás-kutatások új megközelítéseinek gyarapításához, amelyek a lenti világ heterogenitásának prizmáján keresztül elemzik a hatalmi intézmények behatolásának folyamatát és következményeit. Ismerteti az almási kollektivizálás folyamatának főbb szakaszait, megállapításai valószínűleg a térség hasonló adottságokkal rendelkező falvaira (késői kollektivizálás) is kiterjeszthetők. A naplójegyzetek és a levelek azt bizonyítják, hogy a gazdatársadalom a hatalomváltás kezdetétől megértette a politikai lépések (megszorítások és engedmények) mögött meghúzódó hosszabb távú stratégiát. A társadalom uralásában a leghatékonyabb kényszerítő eszköznek a gazdaságpolitika bizonyult a szerző szerint, a társadalom többségének a kollektivizálás hosszú időszaka alatt „megingott a hite abban, hogy továbbra is sikeresen ellenállhat” (Oláh, 2008: 309). A másik rendkívül hatékony eszköz az uralmi stratégiában, a gazdasági és adminisztratív elitszerepeket betöltő, presztízzsel bíró csoportok lecserélése hiteltelen, de a hatalomhoz lojális csoportokkal. Így könnyebbé vált egy olyan társadalom vezetése, amely ilyenformán elit nélkül maradt, a régi elit életvezetési mintái már nem voltak követhetők, az új elité pedig (még) nem válhattak azzá (Gagyi, 2004).
Az Egy „előre” néző ember című tanulmány egy egyéni életút példáján mikroszintű megközelítését nyújtja egy társadalmi csoport hatalomhoz való viszonyának. Szorosan kapcsolódik az előző tanulmányhoz, ugyanazt a periódust, ugyanazon a településen mutatja be, más forrásokból rávilágítva az eseményekre. Egy almási kommunista életútját, illetve halálának „fogadtatását” vázolja, majd politikai karrierjét értelmezi. F. Mózes szimbolizálja a „minden baj forrását”, ő válik a kollektivizálás bűnbakjává a közösség szemében, és halála az igazságosság győzelmét jelenti a közösség egy része számára. Magánéletében nem találunk rendkívüli eseményeket, hacsak azt nem, hogy első ránézésre nem volt ráutalva sem anyagilag, sem szimbolikusan a hatalomban való szerepvállalásra. Éppen ezért Oláh e szerepvállalás motivációit kutatja. A rajoni néptanácshoz küldött havi jelentéseiből a szerző egy a lenti és fenti világ között egyensúlyozó személyt rekontsruál, aki úgy próbál a hatalom hű szolgájaként viselkedni, hogy közben a helyiek érdekeit, sérelmeit is csatornázza, képviseli, bár ez utóbbi nem így maradt meg a helyiek emlékezetében.
A Hétköznapi társadalmi viszonyok 1956-ban a Székelyföldön címet viselő tanulmány egy, az ötvenes évekre jellemző jelenséget – a feljelentést – elemzi, tipologizálja és értelmezi konkrét példák alapján. A tipológia-alkotásában a feljelentők személyének hatalomhoz való viszonya a fő kritérium, de példáiból a feljelentés tárgyainak és az ügyek kezelésének sokfélesége is kibontakozik.
A kötet címadó írása egy esettanulmány, amely a centrumot, a félperifériát és a perifériát „képviselők” viszonyait mutatja be (szintén) helyi feljelentések és az ezeket követő rajoni kivizsgálások példáján. Ebben a szereposztásban a feljelentők és a feljelentett személyén túl az ügy kivizsgálásának folyamatát is nyomon követhetjük, betekinthetünk a falun belüli viszonyokba. A krimibe illő történetben a rajoni vezetés okosan taktikázik, a problémamegoldás olyan útját választja, amely a nagy politikai cél – a mezőgazdaság szocialista átalakításának – helyi megvalósítását szolgálja, miközben eszközválasztásában „érzékeny” marad a helyi társadalom közvéleményére is. Nem a feljelentett tanítót, hanem a feljelentőt marasztalja el, bűnbakkeresésében szerepet játszik, hogy a közösség hogyan viszonyul az érintett szereplőkhöz.
A kötetet záró tanulmány (Kliensek és patrónusok. Egy szocialista termelőszervezet tündöklése és bukása) egy kevésbé vizsgált területet tár elénk, egy téesz működésének történetét, sikerességét, a sikeres működés feltételeit kutatja nagyobb részben interjúk, kisebb részben irattári anyagok alapján. A téesz legsikeresebb időszaka a nyolcvanas évek volt, éppen a közismert gazdasági megszorítások időszaka. Az állattenyésztésben elért, országosan is kitűnő erdemények a dolgozók fizetéseiben is tükröződtek (egy állatgondozó bérezése jóval meghaladta mind a néptanács elnöki, mind a kollektív elnöki javadalmazást). A helyi vezetés megyei kapcsolatainak köszönhető fejlesztések, beruházások munkaalkalmat és jövedelmet biztosított a korábban városra kényszerült munkaerő egy részének.
A helyi és megyei vezetés között horizontális és vertikális koalíciók alakultak. A siker egyik titkát így a hamisítás, be nem jelentett erőforrások, rejtett tartalékok (a bevallottnál nagyobb területen, több állattal sikerült teljesíteni az eredményeket) képezték. A már említett kapcsolatháló fenntartásának költségeit pedig a téesz erőforrásaiból a helyi vezetőség biztosította. Oláh a dézsmafizetés gyakorlatához hasonlítja a hatalmi pozíciókban lévőknek megfelelő mennyiségű pálinka, bor, liba, borjú, szőlő szállítását, a vacsorák, flekkenezések révén fenntartott bizalmi viszonyokat, a megvásárolt együttműködést a vertikális koalícióban. Ebben az aszimmetrikus hálóban a helyi vezetők a kliensek, a megyei vezetők a patrónusok. Míg a patrónusok főként személyes haszonhoz jutottak e tranzakciók révén (bár érdekük volt nekik is jó eredményeket felmutatni), a kliensek a tagságnak is előnyöket tudtak szerezni. A sikertörténet ellenére 1991-ben itt is felbomlik a téesz, csökken a megművelt földterület és az állatállomány, a mezőgazdaság az országos helyzetből ismert problémákkal küszködik. A kezdeti eufória elmúlása és a sokasodó nehézségek a téesz iránti nosztalgiát erősítik, de az a kérdés, hogy mi lett volna, ha nem bomlik fel, természetszerűleg nyitva marad.
Mi a kötetben közölt írások aktualitása? Például az, hogy ha meg akarjuk érteni a falusi családi gazdálkodással kapcsolatban 1989 óta felmerülő problémákat, az előzmények ismerete feltétlenül szükséges. A rendszerváltás utáni helyzethez való viszonyulás része az elmúlt évtizedekben kialakult beállítódásoknak, viszonyulásmódoknak. Ezt a fajta aktualitást maga a szerző is megfogalmazza a Hargita Népének adott interjújában: „a kilencvenes évek elején, a földtulajdon visszajuttatásakor a közbeszédben és a társadalmi magatartásformák, viselkedésmódok szférájában rég elfeledettnek hitt magatartásmódok, értékek bukkantak fel” (Sarány, 2008. június 7. III.).
További aktualitása abban rejlik, hogy analógiát vonhatunk, hasonlóságokat fedezhetünk fel az állami politika társadalmi befogadása, a válaszreakciók érzelmi szintje tekintetében az 1940-es és az 1989-es változások között, mind a kezdeti lelkesedés, mind az ezt követő csalódás és múlt felé fordulás terén.
Aktualitással bírnak bizonyos életérzések is, amelyek az éppen aktuális rendszertől függetlenül merülnek fel bizonyos társadalmi rétegek körében. Ilyenként említhető a székelyföldi hivatalnokok és értelmiségiek periféria-tudata és ebből fakadó frusztráltsága, vagy a székelyföldi városok megyén belüli versengése.
Az állam gondoskodó szerepével szembeni elvárásokat, illetve az anyaország törődése iránti igényt bizonyos társadalmi csoportok diskurzusaiban napjainkban is megtaláljuk.
A könyv elolvasását követően napokig egy, a második könyve megjelenése utáni recenzióban közölt dilemmához hasonló kérdés motoszkált bennem. A két könyv egyik hasonlósága, hogy különálló tanulmányokból áll össze, és az összekötő kapcsot közöttük első ránézésre a cím, illetve az alcím teremti meg. Második ránézésre el kell ismernünk, hogy a tanulmányoknak valóban közös fonalát képezi a hatalom és társadalom viszonya, de ezt az összekapcsolást a szerző nem teszi meg explicit módon egy utószóban, hanem a szálak kibogozását és elvarrását az olvasó intellektuális kapacitásaira, teljesítményére bízza. Ez többféleképpen értelmezhető. Egyrészt úgy, hogy ilyen értelemben mozgásteret biztosít az olvasónak, nem rágja szájba a tanulságokat, megadja neki a reflexió örömét, élményét. És amennyiben az olvasó intellektusa ennek határt szab, hát magára vessen. Másrészt úgy is interpretálható, hogy a könyv egyik célját éppen ezáltal éri el, éspedig azt, hogy a könyvhöz kapcsolódó reflexiók révén újabb gondolatokkal gazdagodjunk. Harmadik ránézésre észrevehetők azok a nem explicit, de önmagukban beszédes jelek, amelyek a kötet megszerkesztésének módját indokolják. Persze lehet, hogy ha valakinek élesebb a látása vagy erősebb a szemüvege a recenzensénél, ezeket a kapcsokat már első körben észreveszi...

FELHASZNÁLT IRODALOM

Gagyi József: A krízis éve a Székelyföldön – 1949. Csíkszereda, 2004, Pro-Print.
Gagyi József: Harci feladatok és ellenállók. In Látó, 2002/2.
Nagy Kalamász Ildikó: Oláh Sándor: Falusi látleletek (1991–2003). In Szociológiai Szemle, 2005/1.
Oláh Sándor: Csendes csatatér. Csíkszereda, 2001, Pro-Print.
Oláh Sándor: Falusi látleletek. Csíkszereda, 2004 Pro-Print.
Oláh Sándor: Kivizsgálás. Csíkszereda, 2008, Pro-Print.
Peti Lehel: Arctalan alávetettek és védekező technikáik. In Székelyföld, 2006/8.
Plugor Réka: Falusi látleletek (1991–2003). In WEB, 2004/2.
Rainer M. János: Sztálin a székelyeknél. In Mozgó Világ, 2006/4.
Sarány István: Zöld olvasónapló zöld könyvekről. In Hargita Népe, 2008. május 24.
Székedi Ferenc: Parkok, ösvények. In Új Magyar Szó, 2008. április 30.
Szőcs Lóránt: Mikrotársadalmi mentalitások a székelyföldi falvakban. In Székelyföld, 2006/8.
Sarány István: Elfogult vagyok a hétköznapi emberek mindennapi élete iránt. In Hargita Népe, 2008. június 7.


.: tartalomjegyzék