Cikk A Njmx - Székelyföld kulturális havilap

utolsó lapszámaink: 2017 – Február
2017 – Január
2016 – December
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok:

Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés: Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:

Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság:

Kulturális havilap

partnereink:

'+ ''+ (document.layers?(''):('

'))+ '

'+ (document.layers?'':'

')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2008 - November
Gazda József

Iskoláink, gyermekeink (A Székelyföld történetéből)

''„Istenem, hogy őrködnek felettünk a gonoszság erői!”
(SZ, 3)

Ha az elmúlt hat és fél évtized erdélyi/székelyföldi magyar oktatásának történetét vizsgáljuk, méltán mondhatjuk: harc volt, meg nem szűnő harc a „gonoszság erőivel” szemben. Vagy úgy is mondhatjuk, rendszer ide, rendszer oda, ami 1919-ben elkezdődött, nem szűnt meg azóta egy pillanatig sem. És hogy mégis vannak még iskoláink? És – bár már hatalmas fehér területek vannak de – hogy mégis van Erdélyben, van a Székelyföldön magyar nyelvű oktatás? Részben ennek a meg nem szűnő harcnak, részben pedig – épp ennek és a nagy történelmi mozgásoknak a következtében – a hatalom kényszerű meghátrálásainak, húzd meg ereszd meg politikájának az eredménye.
Mert már 1919-ben az új román állam ölébe hullott a magyar oktatás teljes intézményrendszere. Átvették az összes állami iskoláinkat, még az egyház épületeit is, melyekben állami iskolák működtek. S alattomosan, lépésről lépésre haladva, alig több mint egy évtized szívósan célratörő munkájával teljesen kiirtották a magyar nyelvet az állami tanodákból.
Ami állami iskola volt, vagy a községi iskola, a román kedves állam, ahogy 18-ban bevonult ide, rátette ezekre a kezét és rögtön a nagy nemzet nyelvén tanítottak. Az egész Gyimes völgyében mindenhol csak románul folyt az oktatás a két világháború között, kivéve a középloki felekezeti iskolát, amelyiket állandóan támadtak, újból és újból. Ez, ez vészelte át valahogy azt a nehéz időszakot, hogy ott magyarul folyhatott az oktatás. (SzJ, 1)
Én egyáltalán magyar iskolát nem jártam egy napot sem. 28-ban kezdtem, nem juttunk be a felekezeti iskolába, fel is oszlatták, amire odajutottunk. Mikor második osztályos voltam, feloszlatták. A tanítónk valami regáti volt. Vót egy igazgatónk, Ambrus Endre, de az is nem tanított magyarul. Ő volt magyar az összes tanítók közül, de magyarul ő sem taníthatott. (SzÁ ,1)
Az „állandóan támadott” egyházi iskolák ideig-óráig mentették, menthették a helyzetet. De csak ideig-óráig, mert vagy a gyülekezetek szegénysége miatt (az államtól semmi támogatást nem kapva a nép tartotta fenn ezeket, fizette a tanítókat, ameddig bírta) zárták be rendre kapuikat, vagy az állam, az oktatási minisztérium állandó sortüze, álnok akadékoskodásai eredményeképp vonták meg tőlük a működési, illetve a „nyilvánossági” engedélyt. 1940 őszén, amikor jött a bécsi döntés, már jóformán az utolsó lépés előtt állt a hatalom, már kimondatott a végítélet: a magyar oktatás teljes felszámolása. Még az iskolák udvaráról is kiüldözték a magyar szót, karszalagos, szolgálatos büntetők járták a szüneteken az iskolaudvarokat, hogy ki az a gézengúz gyermek, aki magyarul mer megszólalni, magyarul mer játszani.
„Nem mondom meg a nevét, met halottról jót vagy semmit, de szégyen rea, mert magyar ember vót az igazgató úr, de felíratta azokat, akik a szüneten magyarul beszéltek vagy magyar játékot játszottak, s megbüntette őket.” (CsJ, 3)
Ezt az állapotot találta a magyar hatalomátvétel, mely fegyverropogások közepette is, tiszavirág élete alatt is feltámasztotta, új életre keltette a Székelyföld falvaiban, városaiban a magyarnyelvű oktatást.
S akkor jött magyar éra, a kis magyar éra, akkor Gyimesbükkön, máshol nyilvánvaló, hogy normális, de Gyimesbükkön azt csinálták, magyar iskolák létesültek mindenhol. Ahol korábban román iskola volt a régi magyar időben, ott is. Tudtommal csak magyarul folyt mindenhol a tanítás a négy év alatt. (SzJ, 1)
Került román oktató is, a román gyerekek negyven után is románul tanultak. (KsI, 7)
Aztán jött az újabb fordulat. Jött 1945. március 6-a, amikor a Gróza kormány „kérésére” Sztálin újra visszaadta Észak-Erdélyt Romániának.
Ahogy megjött a felszabadulás, ahogy a háború végigment rajtunk, a háború még folyt, s akkor ott mindenhol magyar iskolák működtek. S románok is alakultak, román Bálványoson, Tarhavason, Rakottyásban. És Gyimesbükkön. Na, és ment ez a tanítás, én is ott végeztem a gyimesi iskolánál a 7-et, odalent a határnál, a szoros melletti iskolában. (SzJ, 1)
S a nyomás is újra kezdetét vette. Látszat-demokrácia indult, kezdetben még pozitív lépések is történtek.
A bécsi döntés után egy jó pár híres tanár, orvosi vonatkozásban Miskolczi, Haranghy, Putnoki, később Kobal professzor, ezek visszaköltöztek Kolozsvárra és elkezdték ott az oktatást a háborús körülmények között. Létrejött újra a kolozsvári magyar egyetem. Amikor a háború közeledett, akkor épp az orvosi karról, de más karról is, elhatározták, hogy nem fog elmenekülni az egyetem, melynek pont orvos rektora volt Miskolczy professzor. Nem menekültek el, fölvették a kapcsolatot baloldali kolozsváriakkal is, s a helyén maradt az egyetem. A bevonuló szovjet hadsereg nem is poróbálta akkor megszüntetni, elzavarni, s meg is kezdődött 44 őszén az oktatás. Vissza akart költözni Szebenből az odemenekült Ferdinánd egyetem, és akkor kemény alkudozások kezdődtek, mivel még Észak-Erdély sorsa nem volt eldőlve pontosan, hogy kié is lesz. A román fél, a magasabb körökben a király és később a Gróza kormány úgy döntött, meghagyják, nem a régi nevén, hanem mint olyan egyetem meghagyják. (NL, 5)
Így született meg az 1945 május 9-i 406-os törvény, melynek értelmében Kolozsvárott 1945 június 1-i hatállyal magyar tannyelvű Állami Tudományegyetem létesül négy tudományos karral: 1. Irodalom és Bölcsészet; 2. Jog és Közgazdaság; 3. Természettudomány; 4. Orvostudomány. (Az utóbbi kart rövidesen Marosvásárhelyre helyezték, így lett az második magyar nyelvű egyetem Orvostudományi és Gyógyszerészeti Főiskola néven.) A törvényrendeletet Mihály király írta alá. S ha most, annyi év után visszatekintünk erre a „lépésre”, csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a küszöbön álló békeszerződések megelőlegezése, annak kedvező volta biztosítása érdekében történt ez a számukra „látszat-intézkedés”, számunkra óriási jelentőségű döntés, melynek megváltoztatására, hatályon kívül való helyezésére mindent megtett a későbbi – és mondhatjuk így is – mindenkori román hatalom. El addig, hogy – ismét „álságos” módon – „magyar kérésre” (egy magyar diáklányt használtak fel, vele kérették elsőnek) „egyesítették” a két nagy kolozsvári egyetemet, s 1959 márciusában sikerült végleg megszüntetni ez az önálló magyar felsőoktatást. És a „játék”, az ereszd meg, hogy aztán újra meghúzhasd politika folyamatosan működött, és működik napjainkban is. Látványos lépése volt ennek a Székelyfölddel határos Moldvában a csángó-magyar oktatás – mondhatni: részleges – létrehozása, illetve engedélyezése. Az ügy élére a Magyar Népi Szövetség akkori vezetői, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár és Méliusz József álltak.
Boér János bácsi volt a tanfelügyelő, elmentem hozzá, s mondtam: nevezzen ki valahova ide a közelbe. S azt mondja, hogy menjek Molduvába. Hol van az a „Molduva”? Hát hogy menjek olyan messze? Még jön két kolléga, azt mondja, Tompos Feri és Bakk Pali, s menjünk el, adnak kétezer lej útiköltséget, nézzük meg, mi ott a helyzet, s ha nem tetszik, jöjjünk haza. Nem kötelező elfoglalni az állást, s vissza sem kell fizetni a kétezer lejt. Akkor mi elindultunk, s megérkeztünk Bákóba. A Magyar Népi Szövetséghez kellett menni. Megérkeztünk éjszaka oda, ott a kapus beengedett egy szobába, s akkor reggel jött az elnök, akit úgy hívtak, Dogaru Stefan. Az elvitt az akkori polgármesterhez ott, s bemutatott: megérkezett az első három magyar tanító, s ki kellene vinni őket valahova falura. Nahát, elvittek a legelőkelőbb vendéglőbe, s megvendégeltek puliszkával s nem tudom még mivel, mert kenyér nem volt, s kivittek Lészpedre. S ott is szintén az MNSZ elnökéhez mentünk, majd elvittek a román tanítóhoz. Na, ott megbeszéltük, hogy mi a helyzet. Hát iskolaépület volt, de csak a román osztályoknak. S akkor az egyik bíró elvett tőlük egy szobát, s akkor a parókián elvettek még egy szobát, s így lett két tantermünk. De ott se felszerelés, se pad. Tapaszos volt a föld, ablaküveg sehol. S akkor azt mondták, így nem lehet tanítani. December elején volt ez. S akkor azt mondták, úgyis jön a vakáció, s amíg visszajövünk, mondjuk meg, hogy mit kell csinálni, s ők mindent megcsinálnak. Csináltak is padokat, táblát, katedrát. Mire visszamentünk, megcsinálták. Én elébb gondoltam, hogy megnézem, s osztán vagy megyek, vagy nem megyek. De nagyon sajnáltam őköt, olyan kedvesek voltak, s olyan nagy szeretettel fogadtak. Alacsony tűzhelyük volt, a lábam megfázott, s lehúzták a cipőt, s oda felrakták a lábamat…Azt se tudták, mit csináljanak a csángók! Gondoltam, visszamegyek, mert nagyon sajnálom őket. Akkor visszamentem, s abba az évbe megnyílt Lészpeden az első magyar iskola. Nyolcvan elsős volt, azokat én tanítottam, s akkor nem tudom hány másodikos, s harmadikos. Szóval nagyon sok gyerek volt, s szinte lehetetlen volt a módszeres munka. Azért csináltuk, végeztük. Osztán a következő évben a Magyar Népi Szövetség gyűlést hívott. Ott beszélték meg, hogy ne, magyar tanítók jöttek, s magyar iskola, újabb magyar osztályok nyílanak. Ők így mondták, hogy magyar iskolát nyitanak meg. Volt Klézsén magyar oktatás, Galbeniban volt egy egy tanerős magyar iskola, 40-45 tanulóval. Bogdánfalván három tanerős iskola s egy óvoda száz tanulóval, Bălcescuban ugyancsak három tanerős iskola száz tanulóval, Somoskán egy tanerős iskola, Lujzi Kalagorban második ciklusos iskola volt 15 tanerővel s 300 tanulóval. Lészpeden hárman kezdtük, a következő tanévben négyen voltunk, s kétszáz tanulónk volt. Én 51 januárjában lekerültem a Hemeushoz tartozó Ilien de Jos-ba, egyedül voltam hetven gyermekkel. Akkor Pusztina, az egy más vidék volt, négy tanerős iskola volt 180 gyermekkel és óvodával. Gyoszenben – Diószegen, túl a Szereten, két tanerős iskola volt hatvan gyermekkel, Ketresden egy tanerős iskola, Külsőrekecsinben ugyancsak egy tanerős nyolcvan gyermekkel, Onesten hat tanerő volt, háromszáz gyermekkel és bentlakással, Tatrosvásárán két tanerő volt hetven gyermekkel és óvoda is, Tután – ez az a Diószeg, ahol Mike Lehel tanított – két tanerő volt nyolcvan tanulóval, Szitáson két tanerő, Sósmezőn egy tanerő, Gorzafalván magyar iskola, a tölgyesi szorosban tíz iskola, s a békási építőtelepen öt iskola. S Bákóban tanítóképző... Nyolc magyar iskolaépületet építettünk önkéntes munkával. Legelőbb Lészpeden építettünk, aztán Somoskán és Vládnikon, Klézséről Duma György nemzetgyűlési képviselő volt, nagyon sokat dolgozott ,s hívta az embereket. Jöttek is az emberek, megvetették a téglát, hordták az anyagot, nagyon szép iskolákat építettünk. (MKI, 3)
Ám az ellenmotor már elindult, s dolgozott is, amíg – volt ahol azonnal, a legkeményebb bástyákban tíz-tizenkét év alatt – mindent sikerült szétverni.
Biztos, hogy a román kollégák – legalábbis úgy nézett ki, hogy – szívesen fogadtak, de a pap, aki római katolikus volt, az tűzzel-vassal ellene volt. Az annyira ellene volt, hogy mire visszamentünk a tanévet megkezdeni, arra már a szülők megijedtek. Mert ez a pap azt mondta, a magyar nyelv az ördög nyelve, s aki azon beszél, a pokolba kerül. S már nem akarták a gyermekeket hozzánk adni. (MKI, 3)
Egyszer csak hírt adtak hogy ne iratkozzanak, s ne menjenek magyar iskolába, mert a magyarok nem hisznek az Istenben. S az úgy ment szájról szájra, s akkor egyik es visszahúzta magát, nem ment többet a magyar iskolába, másik még, s úgy, hogy kicsi (kevés) gyermek maradt, s felbomlott. Akkor csúfolni fogták, hogy nem jó menni, elromlik a vallásunk, s így nem lesz, úgy nem lesz jó. Avval vót lecsúfolva, hogy felszólták, hogy nem lehetett legyen magyar iskola” (LHL, 6)
Na és ment ez a tanítás, én is ott végeztem a gyimesi iskolánál a hetedikben, odalent a határnál, a szoros melletti iskolában. Aztán 50-ben akkor tartományokat alakítottak, s ezt a községet Moldvához csatolták…Ezt mondták, édesapámtól is hallottam, s másoktól is, egy éjszaka Tohaneanu – a korábbi Gergely Viktor görögkatolikus papnak a veje volt – de az rendes ember volt, az a Gergely Viktor, de ez a Tohaneanu egy vad nacionalista, s akkor ez valakivel egy éjszaka bement Bukarestbe, amikor a tartományokat szervezték, s akkor lecsatoltatta Gyimesbükköt. Nem tudom, az ő keze van-e benne, hogy Kóstelekét és Gyepecét és Csügést is oda, Bákóhoz csatolták. Gyepece, Csügés és Kóstelek is a Gyimesvölgyén kívül van, bár nagyon közel állnak, ott a lakosság jórészt csángó. A gyimesiekhez hasonlók viseletre, nyelvre, szokásra. Ezeket is odacsatolták…Én végig magyarul tanultam, 43-ban kezdtem elsőbe járni, s akkor ott Bálványoson jártam két osztályt, elsőt s másodikot, ott magyarul tanultunk, utána 44-ben román osztályokat létesítettek, de magyar osztály is volt ott. Azután Bükkbe jöttem a községközpontba, elköltöztünk onnan, ahol voltunk, s a központi iskolában jártam a harmadik és negyedik osztályt. Aztán én kimaradtam, majd a gyimesi szorosnál volt a magyar iskola, az 5-7 osztályos magyar iskola, s oda jártam. Na és 53-ban végeztem, s akkor eljöttem ide a gimnáziumba, a csíkszeredai gimnáziumba, középiskolának hívták akkor, Vegyes Középiskola, az volt a neve. Akkor mendegélt az oktatás, odale Bákóban még magyar tanítóképezdét is létesítettek. Voltak akik az osztálytársaim közül odamentek a tanítóképzőbe. Egyre emlékszem, hogy bement egy tanítónő onnan Gyimesbükkből az én osztályomból, s a csángófalvakban is volt, nem tudom, melyik hol működött, s melyiknek mikor törték ki a nyakát. Mert kitörték a nyakát a magyar osztályoknak, magyar iskoláknak. (SzJ, 1 )
A „munka” végrehajtására mindig megtaláltatott a szükséges erő, megtaláltattak a szolgálatos kezek. Ekkor már gőzerővel folyt az egyházüldözés, és mégis itt, Moldvában és a Gyimesvölgyben „missziója” (is) volt a római katolikus egyháznak…
Először is azt mondta, hogy mi, tanítók pogányok vagyunk, nem járunk templomba. Bebizonyítottuk, hogy minden vasárnap mentünk a templomba. Hogy a szülők legyenek meggyőződve arról, hogy nem vagyunk pogányok. Minden este összehívtuk őket, jöttek is. Tele volt a kultúrház, terem, minden. Jöttek írni, olvasni tanulni, rengeteg volt az analfabéta. Ám a mételyt állandóan hintették, tele marokkal szórták. Mindenütt a páter volt az, aki a magyar iskola ellen leginkább dolgozott. Volt olyan ember is, aki visszavonta a gyermekét a magyar iskolából összeírás után, mert a jelszó, hogy a magyar nyelv az ördög nyelve, s aki magyarul beszél, a pokolba jut, hatott. S ott annyira vallásosak voltak, hogy ezt sokan el is hitték. (MKI, 3)
A harc az újabb és újabb döfések előkészítésére másmódon is folyt. 1948-ban államosítottak minden oktatási intézményt, így az egyházi iskolákat is. És a „tanügyi reformnak” nevezett intézkedések közepette átalakították az egész oktatás arculatát. Így tudott a hatalom kezébe venni mindent.
Addig felekezeti iskolák voltak, s azt mondták, hogy ezután állami iskola lesz. Maradt úgy minden, épület s egyebek, s mentünk tovább. Van itt egy kúria, szép épület. Abban a régi világban szép szobák voltak. Igazgató lettem, s elgondolkoztam: Újfalu és Jakabfalva elég messze van bejárni a gyermekeknek, s fogtam magam, egy internátust állítottam fel, elfoglaltam azt a nagy házat. Olyan idők voltak, vigyázni kellett erősen sok mindenre, hogy megmaradjunk. Arra lett volna eszük, román iskolát állítani be oda. (MiM, 1)
Az államosítás az „osztályharcnak” a beerősítésére, a tanügybe való bevitelére is szabad lehetőséget adott.
Én a két gimnáziumot Szentgyörgyön végeztem. S akkor volt a tanügyi reform. Zágonban még nem volt hatodik elemi, úgy hogy apuka engem Kovásznára vitt el, ahol Olosz Ferenc volt az osztályfőnököm. Aztán megalakult a hetedik osztály itt Zágonban is, és akkor apuka értem jött és hazahozott. Itt aztán anyuka még akkor tanított. És én itt jártam a hatodik elemit. Akkor már a tanulókat is felhasználták. Volt az osztályban egy nálunk két évvel nagyobb lány, Kocsis Teréznek hívták, aki uralta a helyzetet az osztályban. Mint ifjú elvtársnő. Most is él valahol. Zágonból elkerült. S akkor az osztályfőnök azt mondta, a hetes mindig írja fel a táblára, aki szünetben rossz volt, és akkor azzal büntetik azt meg, hogy az egész órán állni kell. Sohasem volt senki rossz az osztályban, de én minden egyes óra után fel voltam írva a táblára. És én minden órán álltam. S akkor Szabó Lajos volt itt az igazgató, anyuka heteken keresztül tűrte, tűrte, tűrte, s egyszer egy alkalommal óra előtt bement hozzá, s azt mondta, nagyon szépen kéri az igazgató urat, hogy jöjjön be az osztályba. Ahol én vagyok, s meg akarja kérdezni, hogy egyedül én miért állok minden órán végig. S akkor bejöttek az igazgató anyukával, s a vége az lett, hogy azt mondták, az osztályharc ellenében. S az a Kocsis Teréz volt az, aki mindig felírt. S óriási tekintélye volt, és minden lében kanál volt. Minden meg volt neki engedve. (BE, 3)
Elkezdődött a tanítóknak, tanároknak, diákoknak a megrostálása, és a „rossz származású” kulák és volt „kizsákmányoló”, vagy istenhívő családokból való „egészségtelen elemeknek” a periferizálása, az iskolákból való kiüldözése.
Felkerültem volt Kolozsvárra, szakiskolába. Ott már éreztették velem. Hüj, középparaszt. Adták akkor azt a ruhát, s mindent, mán velem éreztették. Egy cipőkrém nekem nem járt, mert... Gondoltam, a fene a cipőkrémeteket. S a jegyet hazautazni, s vissza, nekem nem számolták el, mint a többieknek. Nekik öt lej vót, s nekem 33 lej vót fel s vissza! Met te nem szegényparaszt vagy. Szegényparaszt volt, középparaszt, s kulák. Ilyen vót a béosztás. Egy komédia vót. (BV, 1)
Már gyermekkortól csak azt tudtuk érezni, hogy vigyáznunk kell a szánkra, s bárminő megaláztatásban van az iskolában részünk, azt el kell viselni. (ZE, 1)
És jöttek, állandóan jöttek azok a megaláztatások, sőt: a megtorlások is. Megtorlások? De mit és miért? Sokszor álindokokkal, olyanokkal, melyek csak „a cél szentesíti az eszközt” elvvel magyarázhatók. A cél az „osztályellenségnek”, a tehetősebb családokból származó, esetleg szabadabban gondolkodó, tehát „reakciós” tanerők vagy gyerekek megfélemlítése, majd likvidálása volt. S az okok megválogatásában sem szorultak az elvtársak tanácsra, bármi jól jöhetett számukra, hogy minél nagyobb félelmet tudjanak kelteni mindenkiben, s a „kiszemeltekkel” végezni tudjanak.
1949-cel a tanügyi reform után rögtön elkezdődött a nagytakarítás. (IF, 3)
Édesanyám 1927-ben a szebeni ferencrendi zárdában szerzett tanítói oklevelet, 1940-től Zágonban tanítónő volt 1949-ig, és Bereczky Lajosnak a felesége. Két gyermeke született, s az 1949-es tanévben, Becsei Pál volt a tanfelügyelő, aki egy iskolai látogatás alkalmával avval az üzenettel távozott, hogy mondják meg Bereczkynének, hogy ne bomlassza tovább a zágoni iskolát a 63 hektár földjével. Az az év eltelt, de a következő évben már anyukát többet nem engedték tanítani, kitették a tanügytől. Úgy, hogy egyszerűen nem volt állása tovább. De ugyanabban az évben minket is kidobtak minden iskolából. A két gyermeket. És anyuka úgy kétévenként mindig kérést adott be a tanfelügyelőségre, s kérte, hogy helyezzék vissza az állásába. Mert itt az idő alatt voltak olyan tanítók, akiknek a legtöbb négy gimnáziumuk volt, de semmiféle tanítói oklevéllel nem rendelkeztek. És vagy három ilyen személy is volt itt a zágoni tanügyben. S anyuka mikor beadta a kérését, mindig azzal utasították el, hogy nincs hely. Ezeknek a szakképzetleneknek volt hely. Éveken keresztül. S akkor Becsei után a tanfelügyelő Pető nevezetű lett. Egy középtermetű, valahonnan azt hiszem Erdővidékről származó magyar szakos tanár volt, és anyuka kérésére egyszer kijött másodmagával és rettenetes csúful ordított, de úgy, hogy mi a két gyermek a kamarába menekültünk be. Apuka mivel nem mert beleszólni ennek a nagy tanfelügyelő úrnak a viselkedésébe, türelmesen hallgatta, hogy szidta őt, szidta anyukát, hogy mért akar még most is visszamenni a tanügyhöz, vegye a kapát, s kapáljon. Mondta anyuka, hogy nincs hol kapálni. De aztán egyszer apuka felállott, és azt mondta: én mint a vendéglátó ház gazdája eddig türelmesen hallgattam, amit itt csinált. Na most nagyon szépen kérem, mind a feleségem, mind a két gyermekem nevében, hogy azonnal hagyja el a házunkat! Így viselkedett. És minden második-harmadik szava az volt, hogy ő magyar szakos tanár. S apuka akkor azt mondta, hogy az én feleségem is diplomás tanítónő. Akkor mért nem veszi tekintetbe? Miért viselkedik így? Ez lett az utolsó év, mikor anyuka még taníthatott…(BE, 3)
Az én családom kuláknak volt nyilvánítva, és édesapámat kitették a csombordi mezőgazdasági iskolából, és nagynénémet Dicsőből a kémiai iskolából, akkor amikor volt a kollektivizálás. Amikor ők iskolába jártak, az ötvenes évek elején. Édesapám aztán gyárban dolgozott és a kollektívban. Volt sok földünk, de azt elvették tőlünk, s amit hagytak, arra akkora beadás volt, hogy alig bírták. Kazánfűtő lett. Levizsgázott. Volt nekik földjük is, de nagyon nehéz volt, a házasságuk eleje pokol volt, annyi beadásuk volt. (BI, 5)
Jött az 52-es purifikálás. A Luca Vasile, Teohari Georgescu-féle úgynevezett jobboldali elhajlás, ezért elrendelték az egyetemeken nemcsak a tanári karnak, hanem a diákságnak is a felülvizsgálását. Hogy kik a jobboldali elhajlásnak a képviselői. Sok embert kiraktak. Ezt nem kenték rám, az én esetemet a származásommal indokolták. Pl. az olyan embereket, mint Varró Jánost aztán be is zárták. Az elhajlás után már a KIÁSZ bizottság vezetőségéből leváltották, eltanácsolták. Perbe fogták, stb. (IF, 2)
A tanítóképzőbeli osztálytársam az árvaházban nevelkedett. Pistát azért kapták el, nem is diplomavizsgázhatott, mert azt mondta, hogy a német golyóstoll jobb mint a román golyóstoll. S ezt felforgató tevékenységnek számították, mindent felhoztak ellene, s végül is nyolc évet és nyolc hónapot meghurcolták, nem tudom én, milyen börtönökben kínozták. (KI, 7)
Ész, értelem, tudás, szellemi képesség mit sem számított. Mintha önmagának is ellensége lett volna a rendszer, hiszen a legkiválóbb szellemeket periferizálta, vagy a legkiválóbb képességeknek akadályozta meg a kibontakozását. S mindenütt dáridózott a tudatlanság. Az előbbre lépés feltétele a simulás, dörgölőzés, az eszme és kivitelezőinek magasztalása lett. Aki nem volt képes az álmosolyra, a hazug kétszinűségre, jaj volt annak.
Hetedik elemit elvégeztem. Utána tovább kellett volna menni. És sehol, sehol nem engedték meg. Minden kaput becsuktak előttünk. Természetesen Szentgyörgyön kezdték anyukáék, mert ott is végeztem a két gimnáziumot, s akkor ott egyszerűen kijelentették, hogy nem vesznek fel. Székely Margit volt az igazgatónő, aki szintén tanítói diplomával rendelkezett, s anyukának ismerőse volt, mint tanítónő. S elment oda, s kérte, adjon tanácsot, hogy mit tudjunk csinálni. S akkor azt mondta Székely Margit, jó tanuló gyerekek vagytok, s ha titeket az ajtón kirúgnak, az ablakon menj vissza. És kérjed, hogy vegyenek vissza. Mert tíz-tizenöt évben sem kerül egy ilyen jó tanuló. De fel nem vettek sehova. Akkor anyukának az unokatestvére dr. Késmárki Ferencné Udvarhelyen az egyik iskolának az igazgatójához fordult, mezőgazdasági iskolának volt az igazgatója. S akkor elment oda, s elmondta, hogy anyukáék milyen helyzetben vannak, nem tudnak bennünket iskolába sehová bejuttatni, s megkérte, hogyha tud, segítsen. S akkor azt mondta, mindent megtesz. Természetesen, hogy ne tudjon senki róla. De az iskolai nyomtatványban a vagyoni helyzetet kérték, és oda volt írva, hogy a szülő felelősséget kell vállaljon azért, amit oda beír. És hivatalos szervek is alá kell írják. S amikor ez a papír megérkezett, én pont fel voltam készítve, hogy indulunk felvételire. A szekér itt volt, és jött a távirat, hogy ne gyertek. S utána jött a levél, visszaküldték ezt a papírt, s azt írták, hogy nem tudnak felvenni ilyen vagyoni háttérrel. Akkor a menekülés alatt, apukáék amikor elmenekültek, egy nyitott marhavagonban utaztak, Magyarország felé menekültek, és egy Albert József nevű családfő volt, ők is ott utaztak – két-három gyermekük is volt – s egy vagonban voltunk. S úgy hetekig tartó menekülés alatt közelebbi kapcsolatba kerültek apukáék ezzel a családdal, s mikor visszajöttünk, a férfi vezető ember lett Brassóban. Villanyszerelő volt tulajdonképpen a mestersége. S mikor anyuka látta, hogy sehova iskolába nem tudnak minket betenni, akkor megtudva, hogy ez ilyen nagy ember lett, elment oda, kihallgatást kért, s tanácsot akart kérni, hogy mit csináljon. S akkor ez az Albert József fogadta anyukát, és azt mondta, hogy sehova ne menjen és ne küszködjön, mert az ország összes iskolájából ki vannak tiltva a gyermekek. S aztán így maradtunk mi ki…Minden erőfeszítés ellenére nem tudtunk tanulni. S akkor levelet kaptam egy rokonunktól, hogy estiben próbáljam meg. Szót is fogadtunk, rögtön be is mentünk Szentgyörgyre, én be is iratkoztam az esti líceumba. (AE, 1) Minden papírt kitöltöttünk, de akkor követeltek egy munkahelyi igazolványt ahhoz, hogy esti líceumban valaki tanulhasson. Na de ettől függetlenül én meg is kezdtem az évet. De aztán nem lehetett egy ilyen papírt sehol megszerezni. Egy papír kellett volna, hogy munkahelyem van, mert ahhoz, hogy esti líceumban tanulhassak munkahelyi igazolás kellett. S munkahelyet sem lehetett sehol kapni a mi számunkra, s természetesen igazolást sem. Nem dolgozhattam, mert nem engedték, egyikünk sem dolgozhatott a családunkból. Csak majd 1967-ben engedték meg, hogy dolgozhassunk. Addig sehol…(BE, 3)
Több tanárt tettek ki a tanügyből, így tőlünk Bodó Jenőt, Lurtz Helmutot. Erőss Jánost be is zárták. (AE, 1)
Az eszközök – hogy akaratukat végrehajtsák – igen változatosak voltak.
Mindig nyomva volt az ember. Állandóan. A fémipari iskolába jártam Brassóban. Mikor levizsgáztam, a legnagyobb fizetnivalója apámnak volt. A tandíjat ki kellett fizetni, a száz nem tudom hány ezer lejt. Másnak nem volt tandíj, de nekem megvolt. Mikor béjött az évzáróra apám Brassóba, hát nincs semmi probléma. Amikor más évre kellett volna visszamenni, meg vagyok húzva négy tantárgyból. Na, így ment. Más évre rendezték el a dolgokat. Kaptam is valakitől a levelet, hogy ne, mi a helyzet. Próbálkoztam felvételizni repülősökhöz, nem lehetett. Orvosi bizonyítvány, minden megvolt készen, de nekem nem lehetett. (GB, 3)
A 11. osztályból eltávolítottak. Két hónapig semmiféle iskolába nem jártunk Bartos Sanyival. Eltanácsoltak. Behívatott Rácz Gábor az igazgató, azt mondta, sokkal helyesebb lesz, hogyha magunktól megyünk el, hogy ne legyen az, hogy kidobtak, esetleg valahol más városban folytathatjuk. Vagy két hónapig nem folytattuk sehol, s akkor megpróbáltuk az esti líceumban. Felvettek. Mikor befejeztük, megkezdődött az érettségi. Megkezdődött volna az érettségi. Mert minket hármunkat, egy Vojku Rodika nevű Brassóból kiemelt több ház tulajdonos lánya, ő volt a harmadik, nem engedtek odaállni. Levették a képünket a tablóról is, ami már meg volt csináltatva, csak a nevünk maradt ott, a kép nem. Név volt kép nélkül, mint a televízió, amikor rosszul megy. S na. Az osztálytársaink a többiek három tantárgyból már érettségiztek, s akkor kaptunk egy levelet az igazgatótól, hogy amennyiben akarjuk, mégis megpróbálhatjuk. Hát megpróbáltuk, és szerencsénk volt, sikerült. A negyedik vizsgára már a többiekkel együtt mentünk. A hármat, amivel el voltunk maradva – mert ugye, nem szabadott addig – azt egy leültünkben csináltuk meg. (NCs, 3)
Mindegyre küldtek haza. Semmi szó nélkül, hogy kizsákmányoló vagyok. Aztán Rácz Gábor, az igazgatónk – ő jóindulattal volt midnenki iránt – ott lakott az Új utcában, nem messze tőlünk, akkor üzent két-három nap múlva, s mentem vissza. S megint hazaküldtek. Már Csabáékat kirúgták, s nem vették vissza. Engem visszaengedtek. De a húgomat már az első osztályból úgy kirúgták, hogy sose engedték vissza. Az indok az volt: kizsákmányoló… Dolgozhattak édesapámék egy életen keresztül…(HM, 3)
A leányosztályból pl.Vitályos Ildikót is kirúgták. Ő később színésznő lett. Akkor Kese Violát, Márk Riát. Hosszú Magdit. Többet, mást. Ők is kikötöttek az esti liciben. Úgy is lehetne talán mondani, hogy jóindulatúan tették, szemben a rendszerrel. Hogy is hívták az igazgatót, az egy aranyember volt, aki felvett minket. Hoztak aztán egy új igazgatót. Elfelejtettem a nevét. Mindenesetre az egy szaralak volt, még a tetejiben pechünkre, mire meglett az érettségi bizonyítvány, ő volt Marosvásárhelyen az orvosi egyetemnél a felvételi komisszióban a „megfigyelő” a szentgyörgyiek részéről. Állatorvos szerettem volna lenni. Aradon volt akkor az állatorvosi, elküldtem oda az iratokat, s két héttel a felvételi kezdete előtt megkaptam a választ, hogy csak román nyelven szabad felvételizni. Nem tudtam románul. Ezért mentem Marosvásárhelyre az emberorvosira, mert ugyanabból kellett felvételizni. Na, ott is volt politikai verifikálás előtte. Pont ez, aki az esti líceumban sem engedett érettségire állni, egyből mikor én oda bementem, azt kérdezték tőlem, hogy Apor rokonaim vannak-e? Mondom, az édesanyám. Akkor köszönjük szépen! Nem sikerült a felvételije! (NCs, 3)
Zágoni Éva az eredeti nevén, ő is csak úgy tanulhatott, hogy adoptálták, s Puskás Éva nevet kapott. Akkor ott van Bányai Márta, tamásfalviak voltak, ő szintén úgy tanulhatott, hogy örökbefogadással más nevet vett fel. Akkor ott van a három Beczássy gyermek, Beczássy Imre bácsi gyermekei, Jutka, Éva és Imre. Ők sem tanulhattak. (BE, 3)
Hát azzal kezdődött, a piros nyakkendővel, amit nem fogadtam el nevelésem révén. De aztán – mert kulák szülők gyermeke voltam – nem is erőltettek. S hogy jó ne legyen, már a hatodik osztályban kitettek az iskolából. Ez úgy történt, hogy volt köztünk is áruló. Mint minden iskolában. S tudták, hogy én milyen szabadszájú vagyok, s én hogy ki vagyok ez ellen, ami itt van. És valaki meglátott, meghallott, s beárult…S engem kitettek. S akkor Zágonban kellett hogy elvégezzem az általános iskolát. Aztán tovább már nem lehetett. (GOR, 3)
Anyuka halálig csak mindig azt mondta, hogy mindenünktől megfosztottak. Borzasztó nehéz életkörülmények közé kényszerítettek minket, de semmiért nem haragszik, mindenért megbocsátott mindenkinek. De azt, hogy két jó tanuló gyermekét kizárták az iskolából, nem tudja megbocsátani soha. (BE, 3)
Akkor megvolt az ember ijedve, de hát gyerekek voltunk, fiatalok. Viszont egy életre olyan gyűlöletet helyeztek el az embernek a szívében, hogy én sose tudtam őköt jó szemmel nézni. S elég távol is tartottam magamat mindig tőlük. A szemem semmitől sem fájt, semmit nem gyűlöltem, de a kommunistáktól fájt a szemem. Ha láttam őket. (HM, 3)
És a vallásüldözés. Bűnnek számított az, ha templomba jártál, vagy ha vallásórán vettél részt.
A gyermekeket nem engedték hittanra, nem mehettek, tiltották. S a tanerőket – ha engedték őket – zaklatták. (JV, 3)
Dénes Csabát úgy buktatták ki az orvosi egyetemről, hogy itthonról kedvezőtlen véleményezést küldtek ki, hogy a klerikális reakció „béklyójában van”, egy pap fiút védett egy gyűlésen. Azt mondták, hogy ilyen ideológiai alapon nem lehet orvos. Mint nagy diák próbálta menteni Fábián Adorján Levente nyolcadikos kisdiákot, aki a vád szerint a népi demokráciát gyalázó levelet írt haza a szüleinek. Összehívták az iskola diákságát, a főtanfelügyelő elvtárs, az egykori református pap jött el, ő képviselte a vádat olyan Visinszky stílusban. Dénes Csaba nagydiák volt, már olvasott Makarenkót, s felszólalt, hogy ne csapjuk ki a fiút, mert akkor az osztályellenség karmai közé kerül. Hanem tartsuk bent és neveljük át, mert Makarenkó is erre tanít. S akkor a főtanfelügyelő elvtárs felállott, s közbekiáltott, hogy míg Titó a láncos kutya s a Dénes Csabák és Fábián Leventék köztünk vannak, addig nem lehet népi demokráciát építeni. Fábián Leventét azonnal kirúgták. S Csaba felment az egyetemre, itthonról ment utána a jelentés, s ezért távolították el, s ezzel az egész életét tönkretették. (KÁ, 7)
Az osztályfőnököm egyszer félrehívott, s azt mondta: őt annyit szekálják, hogy templomba járok. Nem azt mondta, hogy ne járjak templomba, hanem hogy őt annyit szekálják emiatt.
(GK, 3)
A karácsonyfaállítás volt a „nagy produkcióm”. Bentlakásban, 1959-ben. A leányiskolában tanítottam itt, Szentgyörgyön. Akkor jött be először az, hogy karácsony estére nem engedték haza a bentlakókat. S akkor én karácsonyfát állítottam… S volt egy öntözéses bűnöm is. Aztán volt egy Szülőföldünk nevű faliújságom, ahol mind kastélyokat népszerűsítettünk. Petke Borbála írta a cikket, én adtam a fényképet, s ebből megint botrány lett. Sok volt a róvásomon, s aztán kipenderítettek falura, Kökösbe. (KÁ, 7)
Ez a harc később is jellemezte a magyar oktatás helyzetét. A mindenkori sikerek, az, hogy magyar iskolák működhettek, mintha csak látszat-eredméynek lettek volna. Pl a csángó-oktatás élharcosai szabadságukkal fizettek érte. Látványos „hazaáruló perek” áldozatai lettek az MNSZ-vezérek. Ekkor már mit sem számított, hogy ugyanők pár évvel előbb nem kis álságossággal, a magyar érdek ellenében segítettek a román hatalomnak a párizsi béketárgyalások asztalára letett nyilatkozatukkal. „Észak-Erdély a demokratikus Romániában képzeli el a jövőjét!” Politikájuk: „beépülni az államgépezetbe, s ott belülről szolgálni a magyarság ügyét” (Balogh Edgár szavai) ekkor mondott csődöt. Romániában nem lehetett a magyarság ügyét szolgálni. A bölcs mondás: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók, beteljesedett rajtuk. A legkegyetlenebb sors az elnöknek, Kurkó Gyárfásnak jutott, aki csak majd másfél évtized múlva, bomlott elmével szabadult a börtönből, melybe a
„jogegyenlőség”, a „minden ember, minden nemzet egyenlő” elv alapján zárták 1949-ben.
S közben a malom őrölt. Lépésről lépésre haladt az akció. És nem is akárhogy! Alattomosan, kétszínű módon, amiként később is minden, de minden, amivel a magyarságot lehetett sújtani.
Amikor eljöttem én, a magyar iskolák még mentek, a magyar tanítás ment Gyimesbükkön. De gondolom 59-től, amikor az egyetemeket is egyesítették, akkor történt meg, én még otthon voltam, amikor a tanítók – ezek magyar tanítók voltak – ősszel végigjárták a falut, hogy írassák a gyermekeiket a román tagozatra. Kicsi tanítók…Aztán elmondták, hogy kényszerítették erre őket, hogy ilyen feladattal járják a falut. S akkor az emberek mégsem íratták oda a gyermekeket. Édesanyám olyan szabadszájú fehérnép volt, megmondta, jól lecsesszintette őket. Erre…de minden évben, minden ősszel, legalább három ősszel, ha nem többször, ezzel kezdődött az iskolai év, az iskolai évet megelőző egy-két héten ezek történtek. Na és osztán 63-ban, az öcsém akkor ott járt a szoros melletti magyar iskolába, s akkor jött egy rendelet, felsőbb rendelet a tartománytól, nem tudom, honnan, vagy a tanügyminisztériumtól. Az igazság az, hogy voltak olyan helyiek, akik ezt a folyamatot nagyon is segítették. Magyarok voltak. A néptanács elnöke, Karácsony András, ő pl. ezt promoválta, elősegítette, hogy menjen a román oktatás. Mondja az öcsém, hogy 1963 ősze volt az, amikor nem kérdeztek meg senkit, hanem egyszerűen mindenkit áttettek, tehát megszüntették a magyar nyelvű oktatást Gyimesbükkön. A lakosság többsége magyar volt, magyar anyanyelvű, s az azelőtti években a többség nem volt mellette ennek. Aztán olyant is mondott az egyik tanító, hogy ez igaz-e vagy nem, hogy annyira nyomorgatták a tanítókat, hogy voltak, akik saját maguk írtak nyilatkozatot a szülők nevében, s aláírták, hogy a gyermekeiket a román tagozatra íratják. Nem tudom, mennyi az igazság, s mennyi nem, de egy tanító mondta ezt édesanyámnak. Utána román nyelven folyt az oktatás. Olyanok is voltak, akik azért a darab kenyérért…Amikor egyetemisták voltak az öccseim, Péter és Pál, akkor Péter a postást helyettesítette ameddig szabadságon volt, két hétig, s kihordozta, elhordozta a leveleket. S bement az iskolába, nem tudom, szeptemberben vagy mikor történhetett, még vakációban volt, bement az iskolába, s magyarul szólalt meg. Magyarok voltak a többség, a tanítók többsége, s magyarul beszélgetett mindig velük. Ott volt az igazgatónő, az is magyar volt, szépvízi székely fehérnép, s odaszólt Péternek, ce vorbeşti ungureşte? Miért beszélsz magyarul? De mondom magyar volt. Ilyenek voltak, ilyenek történtek, ilyen dolgok, még az osztályon kívül is, hogy tilalmazták a magyar nyelv használatát. Többet Gyimesbükkben nem volt magyar iskola. 63-tól 90-ig nem volt. S csak 90-ben állították vissza... (SzJ, 1)
S így történt ez a csángófalvakban, s így történt a szórványokban. „A nép kérésére” rendre szüntették meg a magyar iskolákat. S ahol nem kérte a nép, ott meghurcoltak egy-két embert, s aztán „intézkedtek”.
Egyszer azt mondták, többet nem lehet legyen magyar iskola, s akkor többet nem vót. A magyar tanítók elmentek innen. (DJ, 6)
Ahol ellenállás, vagy legalább szándék volt arra, hogy menteni a menthetőt – nemcsak Moldvában, a szórványokban is – a legdurvább erőszakkal léptek fel.
Velem történt. Esztényben tanítottam, I–IV. osztályom volt, osztatlan iskola, kezdetben tizenvalahány gyerekem volt, de hatvanegyben már nem volt annyi gyerek, hogy megmaradjon a magyar tagozat. S akkor egy cigánygyerek ha bejött volna az iskolába, akkor megmaradt volna. Viszont ott nézeteltérések voltak, akarták, nem akarták, és akkor megszűnt a magyar iskola. Talán hét gyerek volt a minimum... Nekem felajánlották az óvodai nevelést, s akkor a gyerekeket áttették román osztályba. Na most hogy cifrább legyen a dolog, nyilatkozatot adtak, a szekuritáténak írtak, nem tudom, kik, hányan, hogy én elleneztem a magyar iskola beszüntetését. Az embereket, a szülőket győztem, hogy ne adják román iskolába a gyerekeket, és így, ugye, államellenes akciót végeztem. Nem babra ment a játék, már arról volt szó, hogy engem elzárnak. Végül is hogy megúsztam, egy jóindulatú szekusnak köszönhettem, aki mellém állott, s azt mondta: hogy szakasszuk el az anyát egy ilyen kicsi gyerektől. Pár hónapos volt akkor a lányom. S azt is mondta, ő is úgy győződött meg, hogy én ártatlan vagyok. (KI, 7)
És voltak, akik nem úszták meg. A megfélemlítés lehetőségeit - el egészen a megalázó és megszégenítő verésekig és "megöngyilkolásig" kihasználta a hatalom. Elég ha csak a brassói Szikszay Jenő tragikus sorsára utalunk. És mi volt a bűne? Hangyaszorgalommal írta és sorozatban közölte az Erdélyi magyar irodalom történetét, s talán az átlag felett oktatta tantárgyát, a magyar nyelv és irodalmat... S mindenek fölött: példát, példákat kellett statuálni, hogy csak eddig és nem tovább!
Jöttek az újabb és újabb ötletek, majd az újabb és újabb intézkedések. S minden sunyin, „félremagyarázva”. Hogy ne lehessenek önálló magyar intézmények, hát ahol addig voltak, vagy „egyesítették”a román testvériskolával, vagy tagozatokat létesítettek az addig egynyelvű iskolákban.
63-ban végeztünk. Ebben a periódusban román tagozat nem volt egyáltalán. Mi tiszta magyar iskolába jártunk itt, Kovásznán a középiskolában. Utánunk létesült a román tagozat. Előbb csak líceumi osztályokat létesítettek, aztán második tagozatot, s végül elindult az I–IV. osztály is, rendre, fokozatosan. (SzE, 3)
S ez így ment mindenütt. Így lehetett felügyelet alatt tartani tanerőket, gyermekeket. S így lehetett megakadályozni, hogy önálló élet, önálló kultúrtevékenység folyhasson. Mert ez is fontos volt, megakadályozni a magyar életet. És így lehetett sorvasztani, fokozatosan elsorvasztani a magyar „tagozatokat”, s közvetve: a magyar oktatást.
Számomra kellemetlen eset volt, esemény – így is mondhatom – az volt, amikor megszállták a megyét, egy központi bizottsági brigád, engem be sem fogadtak, csak a helyi nagyokkal tárgyaltak, s bejárták az iskolákat, kapásból Mikóújfalu s Szálldobos jut eszembe, próbálták kiszedni az olyan neveket, amelyek nem voltak tiszta magyar hangzásúak. Mikóújfaluban nagyon sok olasz származású volt még abból az időből, amikor ott üveghuta működött. Én akkor megyei tanfelügyelő voltam, s az én számlámra írták, hogy el akarjuk magyarosítani a gyerekeket. Kételkedtek abban, hogy nekem ehhez az ügyhöz, úgymond a magyarosításhoz semmi közöm nem lenne. Mert készen kaptam a mikóújfalusi és száldobosi gyerekeket is. Másik aspektus az volt, lejárták a megye iskoláit, falvait, s ahol kisütötték, hogy legalább két vagy három gyerek olyan kerül, kerülne, pl. a milicista csemetéje, stb, akkor ott létrehoztuk, létre kellett hoznunk – központi, minisztériumi rendeletre – román tannyelvű osztályt, amely minimálisan két, illetve három gyerekből tevődött össze. Amikor ez elindult, kettő vagy három gyerek volt a feltétel. (IF, 3)
Akkor kettő, később már egy is elég volt. És ugyanakkor magyar osztály csak legkevesebb 8-10 gyerekkel működhedett. Így érték el, hogy kisebb falvakban, lehettek azok színmagyar lakosságúak is, ahol az összes iskolaköteles gyermekek száma „létszám alatt volt”, súgták a szülőknek, hogy magyart ugyan nem, de román iskolát lehet létesíteni! S ne utaztassák szomszéd faluba a gyerekeiket.
Aztán ahol lett román tagozat, a vezetésbe is be lehetett, sőt: be kellett tenni a román tanerőket.
A magyar nyelvű iskolákat lehetőleg vegyíteni kellett, mert az volt az elv, hogy a gyárban is együtt dolgoznak a szülők, románok és magyarok, az iskolában mért ne legyenek együtt a gyerekek, románok és magyarok. A Mikó esetében az első hullámban a felső tagozat mellé tették be a román osztályt, utána az V–VIII. gimnáziumi osztály következett, amit (AE, 1) fogott ki. És hát én mint a Mikó igazgatója hoztam be az I–IV. osztályokat. Ez egy folyamat volt, a Mikónak a két nyelvűvé alakítása. Más dolgokkal is megtörtént. Aztán az iskolák vezetőségének a vegyessé tétele. Az igazgató ha magyar volt, akkor a helyettese román kellett legyen. Ez történt a Mikóban és a többi székelyföldi iskolákban. (IF, 3)
Szintén a szorításhoz tartozik, s ez is egy álságos érv volt, hogy lévén, hogy egy osztály volt magyar osztály, 17 magyar órám volt csak. S akkor én kértem, hogy irodalmi kör legyen, hogy legyen meg a katedrám. Azt nem engedélyezték, hanem azt mondták, hogy egy fakultatív magyar órát tartsak a román tagozaton. Hát belementem, azt hittem, románoknak. Hát jöttek is a gyerkekek. Román gyermekek is jöttek. Igen ám, de eltelt egy év, ami arra elég volt, hogy látni kezdjek. S hát a következő évben mit veszek észre? Azt, hogy nagyon sok szülő adja át román tagozatra a gyermekét. Román tagozatra a magyar gyermekeket. No de akkor álljon meg a menet! A lelkiismeretüket velem nem fogják megnyugtatni, hogy úgyis ott magyart tanítanak. S akkor megtagadtam. Nem vállaltam el. (SzE, 3)
És ha már megvolt a „két tagozat”, a legképtelenebb ötletekkel lehetett „átirányítani” a gyermekeket a román tagozatokra.
Az igazgatónk nagyon nagy propagandát művelt a szülők közt, hogy adják román tagozatra a gyerekeiket. Csalogatták valósággal. Nagy jegyeket adtak. S akkor mindig azt mondták, a magyar tagozaton hatoska volt, heteske volt, s ott tízes az én gyermekem. Na de semmire adták a jegyeket. És el kellett négy évteljen teljesen, egy ciklusnak telni, hogy nem jutottak be ezek a „jeles tanuló”magyar gyerekek sehova. Hát pont ezt akarták, hogy ne jusson be sehova. Hülye maradjon. Adták neki a nagy jegyet, hogy hamis önismerete legyen. Ez a boltos Aranka fiával is megtörtént. Átadta a román tagozatra, s azután évek után láthatta meg, a fiát ott hülyítették, s nem jutott sehova be, s fel volt háborodva. Rájött aztán, de már későn. Ő magyarázta aztán el, hogy hogy csábították, s hazudtak neki. Aztán volt olyan is, hogy minket, magyar tanerőket lejárassanak. Ne legyen a szülők előtt becsületünk…Ez volt az egyik fegyvere az igazgatónknak. Nagy fegyvere volt! (SzE, 3)
Bevetették a jelszót: ott érvényesül jobban. És a nyelv. A román nyelv. „Az állam nyelve”. De hogy az állam nyelve a magyar is, lévén, hogy itt élt kétmillió magyar, s azoknak közel fele egy tömbben, a Székelyföldön, arról nem szólt és nem szól mai napig sem a fáma.
Mind többen és többen íratták át román iskolába a gyermekeiket. Már-már veszélybe kezdett jutni emiatt is a magyar oktatás. (SzE, 3)
Azzal is sújtottak, hátrányos helyzetbe hoztak, hogy „felülről” határozták el az osztályok profilját. S a magyar tagozat a gyerekeket egyre hátrányosabb helyzetbe hozó osztálytípusokat kapott.
A történelem nagy pillanatai is lehetőséget nyújtottak újabb és újabb „intézkedésekre”, durva megtorlásra. 1956 nem csak a magyar értelmiség legjelesebbjeinek a periferizálására, bebörtönzésére, fizikai megsemmisítésére adott lehetőséget, hanem az egész magyar oktatás visszaszorítására is.
Az oktatóink is nem voltak még olyanok, ahogy elképzelték a bukaresti elvtársak. Nem sikerült teljesen átnevelni őket, és még tartott az az ideológia, az a magatartás, amit örököltek a négy év alatt a régi nagy tanároktól, és hát ezt 56-kor aztán igyekeztek volna megbosszulni, és mindenáron kerestek olyanokat, akik megvádolták volna a tanár- illetve diáktársaikat, hogy politikailag meg tudják semmisíteni vagy félre tudják állítani őket. Kezembe került egy dokumentum, ahol Alecsandru Moghioroş elvtárs azt mondja, nekünk itt a legnagyobb ellenségünk Marosvásárhelyen az egyház és az egyetem. Nekünk velük kell megvívnunk a harcunkat. Aztán meg is vívták, jöttek az ideológiai tisztogatások, majd az 56 napjaiban feléledt szabadabb szellem erőszakos letörése, el egészen a ki- és bezárásokig. Engem pl. „ellenséges magatartásom miatt” kizártak az egyetemről épp az 59-es évvégi, majd államvizsga előtt. (NL, 5)
A legnagyobb áldozat: a Bolyai egyetem, s ezzel a magyar nyelvű felsőoktatás fokozatos elsorvasztása, lassú likvidálása.
Marosvásárhelyen is ez adott alkalmat arra, hogy kezdjenek román tanárokat hozni az egyetemre, s létrehozták, majd fokozatosan erősítették a román-, s sorvasztották a magyar tagozatot. (NL, 5)
Hogy mennyire nem a „tanuljuk meg egymás nyelvét”, „ne szeparáljuk, ne különítsük el egymástól a fiatalokat” volt a cél, a később történtek igazolják. Fokozatosan eltűntek a magyar tagozatok, csoportok, évfolyamok. 1989 őszén az egész Babeş-Bolyai egyetemen egyetlen karon, a filológián indult hét hallgatóval egy nappali tagozatos, s nyolc hallgatóval egy esti tagozatos magyar csoport. Ide jutott a magyar egyetem sorsa. A többi karokra „nem jutott be” annyi magyarul tanulni óhajtó hallgató, hogy magyar csoportot lehetett volna velük elindítani (a minimális szám hét volt). S mindig akadt, aki gondot viselt arra, hogy esetleg csak hatnak sikerüljön, s akkor azoknak feltették a kérdést, román tagozaton óhajtanak-e tanulni? Mert – az is benne volt a pakliban – hogy erre „nem köteleztek” senkit. Ugyanez történt a marosvásárhelyi orvostudományi egyetemen, ahol szintén sikerült majdnem teljesen likvidálni a magyar oktatást, a magyar tagozaton tanulók az utolsó Ceuşescu-évben alig haladták meg az összdiákszám 10%-át. S az a tíz százalék is tudta, hogy ennek az ára: nem kerülhet majd a szülőföldjére, magyar környezetbe, ki fogják tenni valahová a keleti határok közelébe. Amiként ezt a „Babeş-Bolyai” egyetem magyar anyanyelvű végzőseivel, köztük a magyar szakosokkal is tették.
És a gép őrölt, folyamatosan őrölt. „Visszavezették” a régi , még a két világháború között megszületett gondolatot ill. gyakorlatot: Románia történelmét és földrajzát románul tanítani.
Még a húszas évek vége fele vezették be ezt. Akik kitalálták, azoknak az egyedüli céljuk az volt, hogy a magyar gyermekek ne ismerjék meg Románia földrajzát és történelmét, mert a történelem és földrajz az nem nyelvtanulásra való, hanem anyagismeret szerzésére. Nos, a szűklátókörűségnek ez is egy része volt annak idején. (AE, 1)
Aztán a román nyelvnek a magyar oktatásban való továbbterjesztésére, illetve a magyar oktatás csorbítására már a hetvenes években megszületett az „új” gondolat, ne legyen magyar nyelvű szakoktatás. Román nyelvűvé tették a szakiskolákat, vagy a magyar líceumokban vagy tagozatokon a szaktantárgyakat csak románul szabadott tanítani, új „területet” ragadva el ezzel a magyarnyelvűségből.
Már gyermekkoromban nagyon vonzódtam a gyógyításhoz, nagymamám gyógyító asszony volt, mindig azt játszottam a babáimmal, hogy gyógyítottam őket. Ezt látván szüleim egészségügyi iskolába akartak adni. Amikor nyolcadikos lettem, akkor tudtam meg, hogy magyar nyelven nem tanulhatok, és éppen abban az évben, 78-ban szüntették meg az egészségügyi technikumokat. Így egészségügyi szakközépiskolába mehettem Marosvásárhelyre. Sem Székelyudvarhelyen sem Kolozsváron nem volt magyar nyelvű egészségügyi asszisztensképzés. Nagyon nehéz volt a kilencedik osztály, vagyis az első év, magyar iskolából román iskolába menni át, és nemcsak én szenvedtem, de szenvedtek a magyar osztálytársnőim is, az osztályunk nagy része magyar lányokból állt. Majdnem két éven keresztül egy Moldvából jött sovén román osztályfőnökünk volt, külön gondja volt a magyar lányokra, és engemet pl. tizedik osztályban még szüretre sem engedett haza. Végig hiányérzetem volt négy éven keresztül, hogy nem tanulhattam a magyar irodalmat, és ez nekem külön erőfeszítés volt, külön időráfordítás, hogy olvasással valamennyire pótoljam az elveszítetteket. (BI, 5)
A magyar mesternek a magyar osztályba járó magyar gyerekhez románul kellett szólni. Románul kellett vagy csak románul szabadott megmondani, hogy hogyan kell fogni a kalapácsot. Még a munkavédelmi tájékoztatót is – aminek a célja tulajdonképpen a gyermekek épségének, életének a védelme – románul kellett tartani, nem kis visszásságot okozva ezzel. Ha szóltál, nem azt érted el, hogy újragondoljanak valamit, hanem azt, hogy ellenségnek tekintsenek, aki felléptél a „párt politikája” ellen. És mindenki tudta azt akkor, ez volt a szlogen, hogy a párt tévedhetetlen.
Pártkonferencián szólaltam fel, hogy a szakiskolákban magyarok a tanárok is, a tanulók is, s mégis románul kell az órákat tartani. Diákokkal beszéltem, akik nem is tudnak eléggé románul, s mesterséget tanulnak, de hát azt csak román nyelven szabadott nekik. S akkor még azt is mondtam, hogy a történelmet földrajzot továbbra már nem kellene román nyelven tanítani. Ez eléggé kellemetlen visszhangot váltott ki, a szünetben senki hozzám nem közeledett, mert hát eléggé megjegyzetté tett, hogy hogy mer az ember ilyesmit elmondani. Kijött egy valaki, hosszas előadást tartott arról, hogy szűklátókörű az, aki ilyesmit elmond s ilyesmit próbál követelni, s a székely gyermekek ellensége, aki ezt próbálja tenni. Érdekes volt az is, hogy akkor még Király Károly volt a párttitkár, ő is eléggé elmarasztalta ezt a gondolatot, s még ősszel is, amikor a tanév kezdődött, az iskolában is kérdezte, hogy mindig tartja Albert elvtárs ezt a gondolatot, hogy a szakiskolákban anyanyelven kell tanítani? Hát az volt a válaszom, hogy a kérdés szerint azt kellene mondanom, hogy nem, de hát ezt nem mondhatom. El is pirult, nem szívesen fogadta, de nem intézkedett, mert sokan azt mondották, hogy már másnap le fognak váltani, de hát nem, s majd végül is nem ennek a hatására. (AE,1)
És szinte vége-hossza nincs, hogy miként lehetett megalázni az embereket, miként lehetett „tudatosítani”, hogy csak megtűrtek vagyunk oktatásunkkal, iskoláinkkal, polgárságunkkal.
Ünnepségre készültünk lelkesedéssel. Százhuszonöt éves volt a Mikó Kollégium. Megcsináltunk mindent két nyelven, meghívótól kezdve egyebeket is, beszédeket, programot. Na és akkor volt egy megyei propaganda titkárunk, Gabra Ilie, azt kérdezte: feltételezem én, mint igazgató, hogy van olyan felnőtt vagy nagyobb diák, aki nem érti meg, ha csak román nyelven írjuk? Én erre azt válaszoltam: ennek más aspektusa is van, azért írjuk két nyelven, mert a lakosság vegyes, mert a diákság vegyes, mert a tantestület vegyes, mert Romániában vagyunk, de magyar múltú a líceum, stb. stb. Egyszerűen áthúzta mindazt, ami magyar nyelven íratott, beleértve a legépelt szöveget is, amit elmondtam volna magyarul is. Én románul beszéltem csak. Nem csak én, mások is. Ezt kommentálták, akik csak azt látták, de nem látták a belső nyomást, vívódást. A székely táncot tettük be a programba, azt nem lehetett más nyelven. (IF, 3)
A könyvtárat is el akarta vinni Stanca elvtárs az iskolából. Követelte, mondván, hogy ennek az értékes könyvtárnak Bukarestben a helye. Lehívott akadémikusokat, aztán mégis csak valahogy nem mert mégsem hozzányúlni. (AE, 1)
Ahogy telt az idő, szinte kifogyhatatlanok voltak az újabb és újabb „ötletekből”, melyek célja a magyar oktatás visszaszorítása volt. Már önálló magyar iskoláink alig voltak. Fel kell lazítani a tagozatokat is, lehetett a gondolat. Kitalálták a kétnyelvű osztályokat. Két csoportból – egy románból és egy magyarból állt egy osztály.
Voltak ezek az úgynevezett clase bilingve (kétnyelvű osztályok). Ahol lehetett, azt csináltuk. Ez olyan félmegoldás volt. Fele román, fele magyar. De ez is jobb volt, mint az olyan esetek – volt erre is példa –, hogy az osztályban volt két román, a többi magyar volt, s az osztály az román volt. Ilyen esetekben mi magunk is inkább a kétnyelvű osztályokat szorgalmaztuk. A románt s Románia történelmét és földrajzát, s a szaktantárgyakat együtt, a többi tárgyat külön-külön tanulták. (OBJ, 3)
S a 80-as évek második felében bejött az a „divat” is, hogy a megürülő katedrákra, magyar iskolákba csak magyarul nem tudó tanerőket neveztek ki. És nem szabadott elutasítani őket, mert – s ezt szóban is megmondták – „a párt politikája” értelmében küldték őket oda.
A magyar iskolákba román tanárokat hoztak ki. Például Nagyborosnyón volt egy matematikus, aki Nagyváradról jött. Szerencsétlen egy vak hangot nem tudott magyarul, vagy pl. Ozsdolára kihelyeztek egyvalakit Bukarestből, jöttek a távoli románok, egy hangot nem tudtak magyarul, földrajz szakos, az iskolában nem is volt elég földrajz óra, s akkor két tanerőt helyeztek oda. Ez kb. a 80-as évek közepétől jött be, ami a minőségnek a rovására ment, mert a tanár sem volt hibás, mert nem értette a nyelvet. A tanulók meg nem tudtak kellőképpen románul. (OBJ, 3)
Hozzánk egy történelem-szakos került Brassóból. Megüresedett az állás, meghirdettük, s őt küldték ide. Mindössze pár szót értett magyarul. Igen rendes ember volt, de elég az, hogy az egyetemes történelmet is románul kellett tanulják a gyerekek. Nagyon nehéz volt a tanulóknak, s nehéz volt neki is. Kínlódtak valósággal. (GMM, 3)
És a rendszer gyengeségének számított – ez nemcsak a nemzetiségi oktatást sújtotta –, hogy az iskolások lettek a széthullóban levő, vakvágányra jutó mezőgazdaság megmentő „rohamosztagai”. És romlott a tudás esélye. Ami a maga módján jól is jött a rendszernek, hiszen annak nem volt szüksége gondolkodó emberekre.
Vitték a mezőre a tanulókat. Marikáékot is vitték kukoricaszedni, krumpliszedni, gyomlálni. Minden ősszel vitték. Ez egy olyan 3-4 hetet tartott. Már Csilla egyetemen volt akkor Brassóban. Mind az öt évet Fogarasban, hidegben, a hegyekben kezdte – már hó volt –, s telefonált haza, édesanya, megfagyva jövünk a vonaton. Kukorica törni voltunk. Egész nap. Egy hónapon keresztül mint egyetemista, és már ötöd éves egyetemista, tehát első évtől fogva vagy krumpliszedni, de inkább kukoricaszedni vitték őköt. A gyermekek – már ötödik osztályos koruktól kezdve – rendesen egy hónapot letöltöttek, s azután mentek iskolába. (GOR, 3)

*

A másik oldal is működött. A magyar iskolákban úgy-ahogy folyt az oktatási munka – a kor adta lehetőségek között –, s a hatalom által megkövetelt elvárásoknak eleget téve – pionír munka, IMSZ –en vagy KISZ-en belüli tevékenység – a tanerők próbáltak népi-nemzeti tartalmat is bevinni a munkába.
Kellett egy kicsit lapulni? Igen. De azért a nevelésmenetet próbáltuk a magunk módján betölteni, fejleszteni. Amint lehetett. Minden lehetőséget kihasználni. Nekem van is valahol, csak nem is tettem azt félre, azt a cikket, amikor volt egy olyan műsorom, hogy pergett az egész. Akkor hívtuk meg a korondi Péter Istvánt, hogy megalakíthassuk a népi tánccsoportot. Nagy tánccsoportunk lett, s egyéni szólóénekeseink is voltak. Úgy éreztem, nagyon szép dolgot csináltunk. Volt kötelező, tanórán kívüli munka, s hát mi tevékenykedtünk is. (CsUE, 3)
A hetvenes évek végén, amikor megszűnt Mákóban a nyolc osztályos iskola, ez egy olyan sorsfoduló volt számomra. Tuda¬tosodott bennem, hogy nem a város felé menni, hanem vissza a faluba! S nem is az, hogy ez bennem megfogalmazódott, hanem azzal, hogy megszűnt a nyolc osztály, két-három évig nem volt senki, meghalt a helybeli tanító, maradt a két tanító, aki Ko¬lozsvárról ingázott, senki nem foglalkozott az emberekkel, azok maguk jöttek rá, hogy igénylik ezt a közösséget, amely volt régen, s amit mindig hallottak a szüleiktől, ők maguk jöttek el hozzám, s kértek meg, hogy mennék-e segíteni, ha nem is minden¬nap, minden próbára, de segítsek az Úri muriban. Én akkor min¬dennap bejártam dolgozni, de amit tudtam, kár volna véka alá rejteni, és pillanatnyilag többet tudtam, mint ők. Így kezdtem járni a Művelőd¬ési Ház magyar nyelvű csoportjához, az úgynevezett Studió Színpadhoz. S akkor valósággal odaragadtam. Ott ismer¬tem fel én olyan dolgokat, amire azelőtt nem is gondoltam. Hogy anyanyelven játszunk! S hogy ez a nyelv veszélyeztetett! S hogy mi amikor ezen a nyelven játszunk, az anyanyelvünk megőrzéséért küzdünk. Felismertem azt is, hogy milyen fontos a népviseletünk, milyen fontosak a táncaink, a hagyományaink! Milyen fontos a nemzeti kultúránk! S hogy amikor mi játszunk, műkedvelünk, nem¬csak szórakozunk, hanem nemzetet mentünk, magunkat mentjük! Így erősödött meg bennem is a hetvenes évek végén a nemzeti, vagy nevezzük úgy: magyarságtudat. (KpF, 7)
Az öregeimtől tanultam táncolni, aztán megszerettem erősen, s szeretem mindig. Csak táncházban táncoltunk régen, lakodalmak alatt, s ilyen mulatságokban. S akkor kimaradt, s én újrakezdtem. Úgy, hogy rendesen táncoltak minden lakodalomban, evvel végződött mindig, evvel a népi tánccal. Akkor annyira kimaradt, hogy nem örökké járták. Akkor nekifogtam, s újjáélesztettem az egészet. Negyvenöt után, ötvenben minden májusban Bukarestbe kellett menjek a tánccsoporttal az országos versenyekre. Torján, amikor szentelték fel a kollektív gazdaságot, akkor es ott vótunk. Akkor Marosvásárhelyen versenyen vótunk. Jaj, mennyire pártfogoltak akkor! Mikor Bukarestbe mentünk, a tribün előtt vonultunk fel, hát annyi virágot, mint nekünk, nem dobtak tán senkinek sem. Fehér harisnya, kékpecsétű nagy ing, kékpecsétű posztó, a legfinomabb posztó kalap, s magyarszárú csizma. S a lányok mind rokolyában, szőttes rokolyában, kivarrott köténnyel, tiszta piros-fehér-zöld voltak. Vót úgy, hogy három nap vótunk Bukarestben. S Marosvásárhelyen hét napot egyvégbe... (BsS, 7)
Sokat jártam, a világot esszejártam, Oroszországot, Németországot, Magyarországot, én mindenfele jártam, egészen ki Ausztriáig. Csehszlovákiába, Lengyelországba, mindenütt jártam, láttam es, hallottam es, osztán nem tudja mindenki megjátszani, de én meg tudom játszani úgy, hogy meg tudom játszani. (CzJ, 1)
Dalostalálkozókra mentünk! Mentünk testvérgyülekezetek¬be énekelni, s azok is jöttek hozzánk! Barátságok, kapcsolatok születtek! Elővettük a régi zászlónkat! Úgy éreztük mi is, hogy a dalban él a nemzet! (Ogy, 3)
(Ezért sorvasztotta el rendre a hatalom a magyar dalos mozgalmat is.)
A tantestülettel megbeszéltük, a gyermekekkel is, hogy segítsenek, és egy múzeumot hoztunk létre itt, ahol az internátus volt annak idején, annak a helyén. Végigjártam a falut, a Kászo¬nokat, megnézni, hogy mi van a házakban, padlásokon, s szívesen adják-e... Olyan szép lett a múzeum, s kimondottan idevaló anya¬gokat gyűjtöttünk össze. (MM, 2)
A Petőfi emlékünnep mindig nagy ünnepély volt Fehé¬regyházán... A március tizenötödike meg a július harmincegyedike. A testvéreim mindig benne voltak a fúvószenekarban. Mikor otthon jártam, láttam, hogy már a testvéremnek a fiacskája is benne van, ő is fújja! Kimennek a Petőfi-emlékhez, gyönyörű ünnepség van. Oda mi is haza szoktunk menni, amióta férjhez mentem, soha nem történt még meg, hogy ne mentem volna haza. Hagyták még a legne¬hezebb időben is Fehéregyházán megünnepelni, igaz, hogy mindig ott volt a rendőrség, ott volt lenn, a Telepes utca sarkánál, de fel szoktunk menni akkor is, a régi rendszerben, ha egy kicsit félve is... (RHJ, 7)
Hogy mennyire nem nézte jó szemmel a hatalom ezt a „becsempészett” magyar kultúrát, kulturális életet, hagyománymentő munkát, azt a sepsiszentgyörgyi 4-es számú általános iskolában „pionírexpedíciók” jelszóval végzett tevékenység példázza. Több évig a moldvai csángókhoz jártak tanáruk vezetésével a gyermekek csángókutatásra. De mindez csak ideig-óráig ment, míg a hatalom pontot nem tett a „dolog” végére.
Figyelmeztettek, ha abba nem hagyom, többel érem utol. A nyomás olyan erős volt, hogy kénytelen voltam abbahagyni, s a végén örülnöm kellett, hogy megúsztam ennyivel. (GL, 3)

*

1989 decembere után új korszak kezdődhetett a romániai, székelyföldi magyar oktatásban. Új korszak, ugyanúgy mint eddig is, tele küzdelemmel, tele mesterségesen emelt korlátokkal. Az erőteljes és kényszerű „ereszd meg” lépést újabb „húzd meg”-ek követik.

ADATKÖZLŐK:

A kódszámok a következő tájegységeket jelölik: (1) Csíkszék, (2) Udvarhelyszék, (3) Háromszék, (5) Marosszék, (6) Moldvai csángók, (7) Egyéb

AE (1) Albert Ernő, 1932, Csíkdánfalva,
BV (1) Bálint Vilmos, Csíkkarcfalva
BE (3) Bereczky Edit, 1936, Zágon
BI (5) Bernád Ilona, 1963, Makfalva
BsS (7) Boros Sándor, 1909, Ürmös,
CzJ (1) Czincziri Jenő, 1920, Varság,
CsUE (3) Csorja Ferencné Ugron Erzsébet, 1926, Kovászna
CsJ (3) Csutak József, Kovászna, 1912
DJ (6) Duma János, 1911, Bogdánfalva,
GK (3) Gazda Klára, 1944, Zalán
GL (3) Gazda László, 1933, Zágon
GMM (3) Gazdáné Márk Marianna, 1950, Barátos
GB (3) Gecse Béla, 1933, Csomakőrös
GOR (3) Gecse Béláné Olosz Rózsika, 1942, Kovászna
HM (3) Herczegh Mihály, 1936, Sepsiszentgyörgy
IF (2) Izsák Ferenc, 1930, Csehétfalva
JV (3) Jakab Vencel, 1920, Lemhény
KÁ (7) Kónya Ádám, 1935, Brassó
KI (7) Kiss Ildikó, 1940, Szépkenyerűszentmárton
KsI (7) Kiss István, 1912 Szépkenyerűszentmárton
KpF (7) Kovács Pali Ferenc, Mákó, 1949
LHL (6) Lőrincz Györgyné Hadaróg Luca, 1920, Klézse
MKI (3) Mezei Mihályné Kerekes Irma, 1911, Illyefalva
MiM (1) Miklós Márton, 1912, Kászonaltíz,
NCs (3) Nagy Csaba, 1936, Sepsiszentgyörgy
NL (5) Nagy Lajos, 1936, Nagyernye
OGy (3) Olosz Gyula, 1908, Kovászna
OBJ (7) Opreané Benedek Jolán, 1940, Brassó
RHJ (7) Ráduly Andrásné Hegyi Julianna, Fehéregyháza, 1947
SZ (3) Sz, 1936, Kézdivásárhelysárhely
SzÁ (1) Szabó Árpád, Madéfalva, 1922
SzE (3) Szabó Etelka, 1946, Kovászna
SzJ (1) Szőcs János, 1936, Gyimesbükk
ZE (1) Zágoni Elemér, 1944, Csíkkarcfalva''

.: tartalomjegyzék